Kritika

A halálra néz rá – Rengeteg: Mindenhol látlak

Fliegauf Bence 18 évvel ezelőtti Rengeteg című első nagyjátékfilmjére felkapta a fejét a filmes közélet. Azóta több különféle műfajban kipróbálta magát, mígnem idén visszatért az első filmje stílusához. Olyannyira, hogy a címet is mindössze egy alcímmel toldotta meg, ezzel is jelezve, hogy a Rengeteg: Mindenhol látlak egy folytatása, vagy éppen lezárása annak a bizonyos elsőnek.

Fliegauf új filmjében egy horgolótűvel fogja össze az emberi kapcsolódásokról szóló történeteket, melyek mindegyike hosszas pszichológiai elemzést érdemelne, s melyek mind valamilyen formában a halállal néznek szembe. Ezzel a beszélőfejes, kézi-kamerás epizódfilm stílussal pedig visszatért a saját kezdetéhez, az első nagyjátékfilmjéhez, mely még címében is előzménye ennek a majdnem két évtizeddel későbbi alkotásnak.

Egyáltalán nem arról van szó, hogy Fliegaufnak kizárólag ez jönne be, hiszen rendezőként sokféle stílusban kipróbálta magát. Készített dokumentumfilmeket, nemzetközi stábbal egy sci-fi melodrámát Womb Méh címmel, majd a következő filmje, a Csak a szél magyar társadalmi kérdésekre reflektált. 2015-ben pedig a sejtelmes, pszichologizáló Liliom ösvény készült el. De akárhogy is alakult a formanyelv az életmű során, az végig irányvonal maradt, hogy Fliegaufot az emberi lélek, vagy talán inkább az emberi létezés nagy kérdései érdeklik. Hogy hisz abban, hogy ezeket a kérdéseket fel kell tenni, és ha megválaszolni nem is, de legalább beszélni kell róluk. S hiába a film vizuális jellege,

Fliegauf első sorban verbális típus, a kimondott szavak embere, aki kétségbeesetten igyekszik megfogalmazni a megfogalmazhatatlant.

Ezért is működik nála ennyire ez a beszélő fejes kifejezési mód, mert ebbe rengeteg mindent képes belesűríteni. Az élet nagy kérdéseihez pedig leginkább a halálra való reflektáltságon át vezet az út, nem véletlen, hogy a halál egy visszatérő központi téma nála: Feldmár Andrást Van élet a halál előtt? címmel hagyta beszélni majdnem két órán keresztül. S 2002-ben a Kanadában élő magyar pszichoterapeuta roppant minimalista stílusban rögzített szavai nagy erővel bírtak. Hasonló dolog történik a Csillogásban, ahol három ember leül a kamera elé és a halálközeli élményeiről mesél.

Ezek a téma direktebb megközelítései, de a Womb Méh is az elvesztés drámájáról szól. A Dealer főhőse afféle halálosztóként jelenik meg. A Csak a szél pedig a romagyilkosságok megtörtént esetére reflektál. Éppen így illik bele a sorba a 2003-as Rengeteg, ahol szintén dominál a halál téma. Az egyik legemlékezetesebb epizód éppen az, amikor a barátjának ígért dolgokkal útnak indul valaki, pedig a barátja addigra már öngyilkos lett.

A Rengeteg: Mindenhol látlak ennek a tematikának a kicsúcsosodása, itt már az összes epizód expliciten a halálról szól, ahogy a filmet összefogó nyitó és záró jelenet is. Ami a formanyelvet illeti, a Rengeteg jellegzetességei folytatódnak, de egyben finomodnak is. A film végig közeliket használ, természetesen elsősorban a dialógusokhoz kapcsolódó arcokat látjuk, de gyakran az arcok helyett a kezeket, a belső feszültségek antennáit. A minimalizmus és a hiány itt is alapvető építőkockái az érzelmi kirakósnak, többnyire

kifejezetten komplex történetek bontakoznak ki a rövid beszélgetéseket (veszekedéseket) végighallgatva.

Nemzetközi szinten a Dogme 95 mozgalom, vagyis a Dogma-filmek viszik ezt az irányt: Thomas Vinterberg az 1995-ös Születésnapban egy olyan monológot helyez el a filmjében, ami kifejezetten csupasz, egyszerű, de a szavak után, azok a bizonyos szavak után már semmi sem tud ugyanaz lenni. Ugyanígy Lars von Trier az Idiótákban sokszor egyszerűen beszélteti szereplőit, miközben a tartalom minden szempontból határokat szaggató. S ugyan ezek a rendezők nem elégedtek meg ezzel a teljes minimalizmussal későbbi filmjeikben, ahogy Fliegauf sem, ez mégsem azt jelenti, hogy napjainkban ne lenne létjogosultsága ennek az elbeszélési formának. Kérdés, hogy mit tud elmondani egy ilyen dialógus alapú alkotás?

„S akarsz, akarsz-e játszani halált?” hangzik Kosztolányi versének utolsó sora, jelezve, hogy bármiféle élmények utolsó nagy játéka az elkerülhetetlen végső mozzanat. Erről beszél Fliegauf a játékosságot teljes mértékben hátrahagyva, ami pedig az első Rengetegben legalább az abszurd, a furcsa szintjén jelen volt. Itt már csak a keserű, fojtogató és halálba torkolló kapcsolatokról beszél. Mind a hét epizód valakinek a halála köré épül, de konkrétan nem a halálok a fájdalom gócpontjai, azok inkább a rámutatók az élők nyomorúságára és bűneire. Olyan emberi viszonyok bugyraiba látunk bele a kipattanó párbeszédeken keresztül, amikből legszívesebben egyből ki menekülnénk. Sérülésekkel, bántásokkal teliek, s ahogy Fliegauf egy korábbi interjújában mondta: „Attól azonban, hogy a problémákat verbalizáljuk, még nem oldjuk meg őket.” Így a film sem kínál többet, mint amit egy távcső, amivel ráközelíthetünk az emberek lelki folyamataira, életeseményeire, majd kizoomolunk, hogy egy másikkal folytassuk,

és végül a kicsi darabokból összerakjunk valamit, ami esszenciális lehet, valamit, ami még azelőtt számítana, hogy belépünk a fénybe.

A Rengeteg: Mindenhol látlak kapcsán a színészekről beszélni cseppet sem kötelező kör. Fliegauf zseniális szereplőgárdát válogatott össze. Tekintve, hogy a film lényegében rajtuk áll vagy bukik, talán nem is meglepő, de mindenképp dicsérő szavakat érdemlő. Kizlinger Lilla a 71. Berlini Filmfesztiválon a legjobb mellékszereplő díját kapta. De feltűnik a filmben Jakab Juli, akinek a neve Nemes Jeles László Saul fia és Napszállta című filmjeivel vált ismertté. A zenész Víg Mihály, Tarr Béla állandó színésze. Fliegauf  János, a rendező fia, Gubik Ági, Végh Zsolt, Balla Eszter, Sodró Eliza. És a közel százéves Lénárt István, akit filmes, tévés és színházi körökben az életben is mindenki Papinak hívott, s aki azóta elhunyt. S valóban ez a film egyik legnagyobb erőssége, hogy mindegyikőjük jelenléte rendkívül erős és tűpontosan az, ami hivatott lenni, s képesek voltak létrehozni a film világát és közvetíteni Fliegauf gondolatait számunkra.

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője. kellermirella@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés