Kritika

Viharos identitáskeresés – Return to Seoul

A Return to Seoul (Retour à Séoul) Davy Chou második játékfilmje, ám mind narratív, mind formanyelvi szempontból olyan minőségű alkotás, hogy azt hihetnénk, egy életpályányi rendezés tapasztalatáról tanúskodik. Szélsőséges, megosztó, de jól megformált főszereplője, stilisztikai pontossága és valódisága miatt lesz emlékezetes ez a kulturális idegenség és önmagunkkal való konfliktusok témáját körüljáró felnövéstörténet.

A film Freddie (Park Ji-min), egy koreai származású francia lány felnövéstörténetét beszéli el négy epizódban. Ugyan Freddie Dél-Koreában született, azonban egész életében Franciaországban élt, hiszen még kisbabaként örökbe adták. Új családjánál semmiben sem szenvedett hiányt, egy nap mégis spontán módon visszalátogat Szöulba. Valójában nem derül ki, milyen céllal; láthatóan nem a gyökereit felkutatni, hiszen nemcsak egy szót sem beszél koreaiul, de a helyi szokások tiszteletben tartása sem igen érdekli. Végül, ugyanilyen hirtelenséggel, felkeresi az örökbefogadási központot, ezzel elindítva események sorozatát, amelyek nem csak a következő éveit változtatják meg, amit a Return to Seoul cselekménye is lefed, hanem az egész életét.

Az epizód szót szándékosan használtam, hiszen a négy, alig kapcsolódó rész között évek telnek el. Ezek az időbeli ugrások után nem kerül tisztázásra, milyen körülmények, kapcsolatok közé, élethelyzetbe érkezett időközben Freddie. Ezenkívül kisebb narratív egységek szintjén sem kontextualizál, nem teszi a szereplőket és a történéseket elhelyezhetővé. Ez a megoldás kezdetben zavarónak tűnhet, de nem nehéz felvenni a kevéssé értelmező és inkább szemlélődő nézői attitűdöt, amely arra is ráébreszt, hogy a felnövés, az idő elmúlása épp ilyen tapasztalat: sokszor magunk sem tudjuk követni, hogy mi hogyan következett életünkben, nem látjuk a teljes képet.Elmaradt az expozíció is; a hősnő francia családjáról nem tudunk semmit – „előző” életébe mindössze kétszer, mediális közvetettséggel nyerünk bepillantást: mikor anyjával videóhívásban beszél, és mikor koreai rokonai Facebookon nézegetik családi képeit.

A néző tulajdonképpen azonosul az „új” családdal, hiszen velük együtt ismerkedünk meg Freddie-vel.

A főszereplőről az első, amit megtudunk, hogy kiszámíthatatlan, majd ezt újra és újra bebizonyosodik. Egyik első alakítása, hogy az étteremben ötletszerűen mindenkit egy társaságba terel. Majd, habár eleinte ellenkezik, úgy dönt, mégis elmegy az örökbefogadási központba utánajárni a családjának, azonban mikor találkozik velük, hidegen és elutasítóan viselkedik, főleg apjával (Oh Kwang-rok), aki még többször megjelenik a cselekmény során, és akivel nagyon nehezükre esik békés kapcsolatot fenntartani. Sokszor teljesen hirtelen és észszerűtlenül dönt: egy komoly hangvételű beszélgetésből csak feláll és elmegy táncolni; a fiú szerelmi vallomására, akivel már az első napon viszonyba bonyolódtak, gúnyolódva reagál.

Ebből egy hirtelen, kiszámíthatatlan, megbízhatatlan karakter rajzolódik ki. Bár emiatt ellenszenves lehet, nagyon hiteles karakterrajzot nyújt, hiszen Freddie érzékenysége is megmutatkozik, és a meggondolatlan, önző és felelősség elől menekülő felszín mögött rejtőző marcangoló bizonytalanság, és minden bizonnyal egyfajta kötődési zavar. Ezáltal a film a karakterről nem mond ítéletet, hanem empátiával, szeretettel ábrázolja őt, anélkül, hogy idealizálná vagy sztereotípiákba szorítaná. Emellett folyamatosan arra emlékeztet minket, hogy fiatalon senki sem tud semmit, az emberek akaratlanul is bántják egymást, de mindig van megbocsátás és újabb esélyek. És talán amellett is állást foglal, hogy van olyan, aki a társadalmi nyomás ellenére tényleg nem igényel stabilitást az életébe, vagy pedig egyszerűen nem járható út számára, de ezzel képes megbékélni; Freddie a film vége felé barátjával felvezetés nélkül, néhány szóban szakít, majd egy év múlva túrázás közben látjuk valamely távoli tájon.

A Return to Seoul kulcskérdése a kommunikáció.

Ennek fő megnyilvánulása a lány és koreai családja közti nyelvi akadályok, a meg nem értés frusztrációja, kínossága, tehetetlensége. Vagy Freddie barátnője, Tena, vagy nagynénje a tolmács, utóbbi sokkal nehézkesebben, tört angollal, ami a társaságban senkinek sem anyanyelve, mégis minden erejével igyekszik a távolságot áthidalni. Megannyiszor megtörténik, hogy a tolmács szépít: a lány durva szavait úgy igyekeznek átadni, hogy azok udvariasak legyenek, annak tudatában, hogy egyáltalán nem azok. És ott van még a dialógusok folyamatos felfüggesztése, amikor arra várnak, hogy a tolmács fordítson, és mindezt vágás nélkül, valós idejű lezajlásában látjuk; a kamera töretlen figyelemmel koncentrál a szereplők arcára, így a nézőt is belevonva a kommunikáció helyzeteibe.

A frusztráció másik forrása maga a család mint koncepció, illetve generációk és kultúrák felfogásának ütközése.A felnövéshez és az identitás kialakulásához elengedhetetlen gyökereink ismerete, a kulturális, nemzedéki emlékezet felelevenítése, még akkor is, ha (látszólag) azokhoz már nincsen semmi közünk. De mi a teendő, amikor vér szerint kötődsz valakihez, akit nem láttál egész életedben, majd hirtelen ott álltok egymással szemben? Nem vagytok ugyanúgy idegenek, mint bárki mással? A Freddie-vel töltött első napon a rokonokon meghatódottság lesz úrrá, szorongatják a kezét, imádkoznak érte, de a lánynak teher a szituáció. Mindez még a leghétköznapibb szinten is nagyon hiteles;

mindenki átélte már, hogy például a nagyszülei szentimentális állapotba kerültek valami miatt, ő meg csak zavarban volt.

Erre még rátesz egy lapáttal, hogy következetesen az eredeti nevén szólítják, amivel ő (még) nem azonosul. Ez az egyszerűnek tűnő mozzanat is az identitás kérdésére utal; hogyan lehet összehangolni az énképet, és azt a képet, ahogy másokban élsz? És mit jelent életünkben az anya – mit lehet kezdeni hiányával, és főleg azzal, amikor ez a hiány váratlanul betöltődik? A Freddie és anyja közti viszony tulajdonképpen fordítva játszódott le, mint ami apjával történt: a lány kereste őt töretlenül, de nagyon sokáig csak elutasítást, vissza nem jelzést kapott tőle. Végül a találkozáson fókuszon kívül marad az arca, homályos és múló képet hagyva magáról. Egy teljes év kell ahhoz, hogy Freddie újra nyitni akarjon (merjen? tudjon?) felé, de ekkor már késő, az e-mail cím nem él.

Ezzel zárul a történet, és az utolsó képen Freddie leül a zongorához, hogy bizonytalanul játszani kezdjen; ez az egyszerű pillanat szimbolizálja karakterfejlődését, ahogyan önreflektívebb, önelfogadóbb lett, és hogy képes jobban kifejezni és elfogadni saját érzelmeit.

A film esztétikai szempontból kifogástalan. A hosszú beállításokat, az extrém közeli plánokat és ezeknek kombinációját a tartalommal, az érzelmi hatással összhangban alkalmazza; ezzel éppen a kellő mértékű kerettörést éri el, a médiumra pontosan annyira hívva fel a figyelmet, hogy a néző tudatában legyen, hogy megírt, leforgatott, megszerkesztett filmet néz, ezzel a kritikai reflexiónak is teret adva, de úgy, hogy az érzelmi belehelyezkedését ezzel ne zavarja meg.

Nagyon gyakran alkalmaz közelképet a Return to Seoul, a szereplők legnagyobb közelségében helyezkedünk el.

Az arc rezdülései, finom időbeli változásai rendkívüli jelentőséget nyernek, hiszen amikor a szavak cserbenhagynak, minden figyelem és érzelmi viszonyulás az arcon összpontosul. Természetesen ezeknek a közeliknek fókusza legtöbbször Freddie. Freddie az értelmezés középpontja, a bolygó, aki körül a szereplők és történések gravitálnak; azonban az ember életében nagy horderejű kérdések boncolgatása és a főhős tapasztalatának szubjektív, élményszerű, személyes és a narratív megértés szabályai által nem hátráltatott közvetítése ellenére a néző nem kerül közel a szereplőhöz igazán – mintha Freddie egyszerre menekülne az értelmezés elől. A képi és a zenei világ, a villogó-lüktető Szöul hangulata, az olyan erőteljes és emlékezetes jelenetek, mint a kocsmai táncjelenet, és a vagány, öntörvényű, mindenfajta kategorizálást elutasító női főszereplő a Return to Seoul kultfilmmé válását vetítik előre.

Hasonló témákat mozgató filmre 2019-ből emlékezhetünk: A búcsú New York–Kína tengelyen beszéli el egy nyugaton felnőtt fiatal nő távol-keleti rokonaihoz való visszatérését, a helyzetből következő kulturális ütközéseket és az értés-nem értés-elhallgatás problémakörét, ezeket azonban a családi dráma-komédia határozottabb műfaji keretei között, könnyedebb hangvétellel kezeli. A kulturális idegenség-filmekhez sorolhatjuk még az Elveszett jelentés című Sofia Coppola-klasszikust, amelynek epizodikus, lírai hangneme és a sodródó női karakter miatt hasonlítható a Seoul-hoz; ám valójában a film, akárcsak főhőse, a hasonlítások alól kibújik,

ilyen formában talán még sosem látott, teljesen önálló alkotásként állva meg a helyét.

A film minden erényével szemben a 2020-as koronavírus-járványra való, tárgyi világ szintjén történő utalások indokolatlanul rántják a történetet a közvetlen aktualitás talajára. Érdemes feltenni a kérdést, hogy fontos-e, hogy aktuális legyen az alkotás, ez segít-e a nézőhöz közelebb hozni azt? Persze nem ez az egyetlen film az utóbbi időből, ami a járvány hatásait ábrázolta akár mellékesen, akár integránsan (két szélsőséges példával élve gondoljunk csak a Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban és a nagyot ment Üveghagyma című művekre). Azt gondolom, az aktuális események ábrázolásánál szükség van narratív vagy ideológiai motivációkra, és ez esetben ezek reflexiót igényelnek, ami a Return to Seoulesetében nem történt meg.

Szintén nehezen értelmezhető a célja a rakétakereskedelemről szóló érintőleges mellékszálnak (és annak is, ahogy bevezetésre kerül; a randevú kiszámított, szabályos statikussága eltávolítja a jelenetet a film egészétől). Mindez politikai kitekintés akar lenni, vagy Freddie karakterének még egy aspektusára mutat rá? Arra utalhat, hogy saját életében nem tud konfliktusokat kezelni, ezért inkább sokkal nagyobb skálán, Dél-Korea megvédésével akar tenni valamit magáért és családjáért?

Végezetül csak hangsúlyozni tudom: a Return to Seoul nagyon érzékeny, őszinte, és bármilyen homályos is legyen ez a kifejezés, igazán szép film. Izgalmas módon a szépsége éppen a kínosság, a tehetetlenség, a düh, a meg nem értés és meg nem értettség ábrázolásának köszönhető. Ezzel együtt viszont nem túl nézőbarát; a jelenetváltások után nehéz felvenni a fonalat, és Freddie történetében több marad a megmagyarázatlan és elhallgatott rész, mint a valójában elbeszélt. Azonban nem is a narratív megértés, az események követése az, amit érdemes célul kitűzni. A film, a lehető legkevésbé közhelyes értelemben, a lélekhez szól, és lehetőséget ad arra, hogy ezen a tökéletlen, de nagyon valóságos főszereplőn keresztül magunkra tekintsünk, megértéssel, empátiával és megbocsátással.

Lajó Odil

Lajó Odil az ELTE filmtudomány mesterszakos hallgatója. Különösen érdekli a spanyol és a kelet-európai kortárs film, a realista és feminista filmelméletek, a coming-of-age történetek, a mumblecore és a videojátékok.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com