Fókuszban Kritika

Tátott szájjal a farokerdőben – Ribanc, de jó értelemben

A Ribanc, de jó értelemben igazi álszent szexkomédia, amiben a tinédzser főszereplő addig huzatja magát, mígnem a nézőnél húzza ki a gyufát.

Van az a hasonlat a kulccsal és a kulcslyukkal. Míg a minden zárba beleillő kulcs egy csúcseszköz, addig a minden kulccsal kinyitható zár haszontalan. A férfiak és nők esetében sokszor kritizált állítás ez. Lezajlott a szexuális forradalom, meglazultak a klasszikus erkölcsi szabályok, de a nemek szerepe nem vált egyenlővé ebben a kérdésben.

A férfiak evolúciós drive-ja, hogy a lehető legtöbb irányba szórják el magvaikat, tehát a lehető legtöbb nővel legyen szexuális kapcsolatuk – igen primitív, ösztönszerű beállítottság, de szükséges a szaporodás miatt. Ezzel a szemben a nők célja a tökéletes partner megtalálása, aki segítségével a legéletképesebb utódot tudják létrehozni. Szélsőségesen kifejezve egyik a mennyiségre, másik a minőségre hajt. A férfi, aki sokat szexel, így többnyire potens képet ad magáról, de a sok pasival lévő nők általában megvetés tárgyai. Az egyenlőtlenség jobb megértésén kíván segíteni a Ribanc, de jó értelemben című francia-kanadai tinifilm, de inkább ront a helyzeten.

Egy Charlotte (Marguerite Bouchard) nevű fiatal lányt követhetünk nyomon, aki érzelmi válságba kerül, miután pasijáról kiderül, hogy homoszexuális. Barátnői, az erős, független Mégane (Romane Denis) és a szégyenlős, szűzies Aube (Rose Adam) a sörfogyasztás kipipálása után hamar kifogynak a vigasztalóeszközökből, és hirtelen ötlettel állnak elő: belépnek a helyi játékkereskedés alkalmazottai közé, akik velük egykorú, szexi fiatalok. Charlotte hamar kiismeri itt magát, és szép sorban elkezd összeakadni kollégáival.

A könnyed etyepetyék ártatlannak bizonyulnak addig a pontig, amíg hősnőnk rá nem jön arra, hogy puncija ki-bejáró ház volt az áruház összes fiúja számára.

És igen, erre külön rá kell jönnie. Charlotte a film egy pontján szétnéz a szobában és rádöbben, hogy mindenki átment rajta. A felismerés önvizsgálatra sarkallja a lányt, aki ezután szexuális absztinenciát fogad, és erre buzdítja kolléganőit is.

A prosti áll be tehát apácának, és a Ribanc, de jó értelemben képtelen egy értelmes mondanivalót prezentálni nekünk. Tinifilmről lévén szó, az egyén szexuális felfedezését követhetjük nyomon, és nem egy bejáratott céda sokadik, kiégős próbálkozását, mint az egy Kész katasztrófa esetében. Ott egyfajta megváltást kapunk, ahol a szociopatának tűnő, pasifaló nő végül képes lesz a kötődésre. Charlotte is hasonló utat jár be, csupán az önvizsgálat egyes pontjait hanyagolja el. Érzelmi függőként kezd magára hivatkozni, ezért is kezdeményezi a farokmentes február mozgalmát. Döntései azonban álszentségtől bűzlenek, és ez lassan mindenki orráig elér.

Nincs különösebb kihívás abban, hogy átérezzük egy szeretetre vágyó lány megpróbáltatásait. Egy olyan fiatalét, aki érzelmileg kisemmizett, és csak törődést és figyelmet igyekszik szerezni. Akkor viszont már nehezebben megy az azonosulás, ha a lány egy öntudatlan, kancás kiscsaj, akinek miután felhívják a figyelmét a szajháskodásaira, megsértődik és másokat hibáztat a saját döntéseinek felvállalása helyett.

Charlotte megtehetné, hogy azonosul azzal, akivé vált: egy lánnyá, aki akár egy perc után megdugatja magát az arra járó sráccal, és közben semmilyen érzelmi kötődést nem táplál.

A helyzet azonban az ellenkezője, és tagadja új énjét. A film pedig naiv módon úgy állítja be, mintha ő véletlenül vált volna a játékbolt kurvájává. Mintha véletlenül mászott volna rá annyi srácra, többször kezdeményezve az akciót, mintsem, hogy elcsábították volna. Pedig tudjuk, hogy ez nem igaz, Charlotte nem a közeg áldozata, de a film félrevezet. Bemutat nekünk egy felületes világot, ahol három mondat után már egymásnak esnek ezek a fiatal testek, és el kellene hinnünk, hogy a kezdeti együttlétek után benő a szereplők feje lágya. A karakterek közti kommunikáció felületessége azonban állandó marad, csak a szex lesz kevesebb.

Sophie Lorain rendezőnő alaposan félreértett valamit. Elfelejtette számításba venni, hogy egy férfi és egy nő partnerekben gazdag szexuális élete nem lehet ugyanolyan megítélésű. A fiúnak komplexebb feladata van a csábítással, a magabiztossággal, a hiteles és megbízható fellépéssel, stabil háttérrel, izgalmas, humoros, törődő, szenvedélyes, de mégis rejtélyes személyiséggel. Nem ugyanaz a befektetett energia, mint egy lány esetében, aki könnyebben elérheti, hogy nyitott kapuját döngessék.

Mert Charlotte abszolút egy ribanc, de a rossz értelemben.

Egy pocsék főszereplő karakter, mert önző, hiú és nem lehet eldönteni, hogy naiv, vagy simán ostoba. Csupán szexuális tárgyként funkcionál a film nagy részében, így még az sem igazán érthető, egyes karakterek miért látnak bele többet romlott figurájába. És nem azért romlott, mert mindenkivel összefekszik – tegye azt, ha úgy tartja kedve! –, de a barátait ne verje át közben és ne kérje ki magának, ha egyesek negatívan vélekednek róla. Barátnői messze érdekesebbek (és vonzóbbak), akiknek a történetében pislákol az azonosulás lehetősége. A sztori azonban nem kíván velük foglalkozni, helyette ezt az önhazugságban élő, kezdő nimfomániást követhetjük.

A Ribanc, de jó értelemben fejlődő jellemekről kíván szólni, és a végig nem gondolt történetet borzasztó sótlanul ábrázolja. A vibráló, impulzusokkal gazdagon tarkított tinédzserévek – különösen a filmben tálalt habzó történet – többet érdemeltek volna, minthogy jellegtelen fekete-fehér szűrőben lássuk. A stílus teljesen elüt a tartalomtól, és nem teszi kellemes és pihentető néznivalóvá az alapból problémás alkotást. Jobb filmekben, mint az Amerikai pitében, vagy az Éretlenségiben ilyenkor kellő mennyiségű humort pakolnak a képletbe, ám Sophie Lorain zsugorian bánt az adaggal.

Helyette faltól falig arról csacsognak a csajok, hogy a pasik így, a fiúk úgy, a srácok meg amúgy. A Bechdel-teszten tehát nem megy át a film, még akkor sem, miután a női karakterek felveszik a gondolati erényöveket. Charlotte ötletére középső ujjat mutatnak az áruház fiúinak, majd a végén mégiscsak visszaédesgetik magukhoz őket.

Az önmegtartóztatás tehát marhaság, és a szexuális duzzasztógát felszámolása csupán a hormonok további tornádóját hívja életre – bár a film azt ígéri, mindenki tanult a leckéből. A legautentikusabb befejezés mégis egy orbitális swinger buli lett volna, a kanos tinik opusza azonban a karakterek bollywoodi stílusú táncával zárul.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Ráadás és Moziban rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek – az igényes blockbusterek mellett.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..