Kritika

Dicsértessék az atya – Richard király

Will Smith Oscarért esdeklő alakításában az elmúlt évek legkárosabb filmszerepét ölti magára egy olyan apa szerepében, akinek dicshimnusza fájdalmasan álszent – a Richard király című életrajzi filmnek semmi köze Venus és Serena Williamshez.

Van valami félelmetesen aktuális abban, hogy a Venus és Serena Williams fiatalkorát feldolgozó film címe Richard király lett. Reinaldo Marcus Green rendező a két teniszező életét ürügyként felhasználva próbál közhelyes megállapításokat tenni az USA-t leginkább feszítő társadalmi kérdésekre (afro-amerikaiak egyenjogúsága, női önrendelkezés és egyenlőség), azonban a film nem egyszerűen ostoba, hanem kifejezetten káros. A rendező ugyanis csak kelléknek használja fel a lányok életét, ahhoz, hogy bemutassa sikereiket nem maguknak, hanem a minden helyzetben jelen lévő és megfelelő döntést meghozó édesapjuknak köszönhetik. Ő az, aki meglátta bennük a tehetséget, ő edz velük minden nap órákon keresztül, ő védelmezi és vezeti őket a sikerhez vezető úton.

A Richard király nem azért kordokumentum, mert látszólag a fent említett aktuális társadalmi folyamatokra reflektál, hanem éppen azért, mert az évszázadok alatt megkövült, káros férfi-, és apaszerepet meg sem kérdőjelezi.

Sőt, kifejezetten követendőnek és szerethetőnek ábrázolja.

A film a két, egyenként is többszörös Grand Slam-győztes teniszező fiatalkorának néhány évét mutatja be, azt a pillanatot kiragadva és elnyújtva, amikor kemény küzdelmek árán a korszak sztáredzői felfigyelnek a lányokra és elkezdik (ki)használni a bennük rejlő potenciált. Okos döntés volt az alkotók részéről, hogy erre a néhány évre szorították a cselekményt, így ugyanis alaposan be lehetett volna mutatni a családi dinamikát, a korszakot, környezetüket és a lányok küzdelmeit. Ehelyett azonban hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a cél Richard Williams heroikus küzdelmeinek minél részletesebb dokumentálása, egy olyan sosem létezett, ideális apaképnek valósággá hazudása, ami egy tisztán fikciós játékfilm esetében is túlzó lenne, nemhogy egy életrajzi drámánál.

Richard Williams az emberiség vágyott apaképének archetípusa: éjszaka dolgozik, hogy családja ne szenvedjen szükséget semmiben, és így nappal minden idejét lányainak edzésére tudja fordítani. Amikor valaki megbántja vagy veszélyezteti lányait, saját testi épségét nem kímélve veszi fel a harcot a támadókkal, és még ölni is képes lenne azért, hogy megóvja családját. Miután mindenki teljesítette a neki szánt feladatot (jó iskolai teljesítmény, kemény edzések), akkor felszabadult nevetés és harmónia uralkodik a családi házban. Ha kér vagy követel, azt mindig azért teszi, mert hisz abban, hogy lányaiban megvan a képesség, hogy naggyá váljanak. A film minden látszólagos konfliktusa, karakterfejlődése arra szolgál, hogy az apa legendája kiteljesedjen.

Ez önmagában is kellőképpen káros lenne, de ha belegondolunk abba, hogy milyen potenciál volt a Williams testvérek történetében, akkor különösen fájó ez a hiány.

A lányok Los Angeles Compton negyedében nőttek fel a ’80-as, ’90-es években, amikor a környék az USA egyik legveszélyesebb része volt, erről a környezetről azonban két nevetségesen leegyszerűsítő jeleneten kívül (amikor fiatal helyi gengszterek verik meg Richardot, aki lányait védelmezi) semmit nem tudunk meg. Az idilli családi házon és a koszos teniszpályán kívül semmit nem érzékelünk a környékből, abból, hogy milyen lehetett tinédzser lányként itt felnőni, milyen nehézségek és atrocitások érték őket nap mint nap.

A rendezőnek lehetősége lett volna azt bemutatni, hogy milyen nehéz lehetett afro-amerikaiként betörni egy olyan sportba, ami a korban fehérek uralta terület volt – egy-két monológ erejéig ez is elhangzik, természetesen Richard Williams artikulálja itt is a fekete egyenjogúság gondolatait és a rendszerszintű rasszizmus kritikáját. Arról egy szó sem esik, hogy milyen belső konfliktusokat élt meg Venus, amikor apja közli vele, hogy ő most az összes fekete nevében lép pályára. Spike Lee A játék ördögében okosan és elgondolkodtatóan mutatta be egy fiatal fekete sportoló dilemmáját, akinek személyisége és akarata mit sem számít egy fehér üzletemberek uralta világban, hiszen mindenki csak egy testet lát benne.

Venus esetében erről még fontosabb lett volna beszélni, hiszen nőként mindennapi életének része a tárgyiasítás, ez azonban szintén homályban marad.

Láthatatlan marad az is, hogy az 5 lánytestvér közül miért pont Venus és Serena lettek kiválasztva a teniszsztár szerepére és fel sem merül, hogy fiatal tinédzserként egyszer is megkérdőjelezzék a nekik kijelölt utat. Mindig mosolyogva, lelkesen mennek edzeni, nincs egy olyan jelenet, ami a versenysport valós arcát mutatná meg: a testet és lelket felőrlő edzéseket vagy a napi szintű elköteleződést és hitet abban, hogy van értelme a rengeteg befektetett munkának.

A Richard király olyan, mint, amikor az alsó tagozatos diákok kiállnak osztálytársaik elé és büszkén elmondják, hogy apukájuk mivel foglalkozik, milyen szuperképességei vannak és miért ő a világ legjobb édesapja. Richard Williams foglalkozása király, akinek az a dolga, hogy uralkodjon mindenki felett, szándéka nemes, kitartása és hite végtelen. Szomorú, hogy ez a mellékszereplő karakter teljes egészében kitakarja a képből a történet igazi hőseit.

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés