Kritika

Apatikus apatípus – Rimini

Kietlen tájak és kiábrándító emberek – UIrich Seidl legújabb filmjében az olasz tengerpart egészen szokatlan arcát tárja elénk. A Rimini abszurd humora és naturalisztikus jelenetei okozhatnak ugyan néhány kellemes percet, de a karakterek közti kapcsolatok elnagyoltsága és a történet statikus jellege miatt gyorsan elpárolog az élmény.

Az osztrák rendező, Ulrich Seidl a tőle megszokott gunyoros és mélyen kiábrándító hangnemben készítette el legújabb filmjét, mely egy jobb napokat megélt, lecsúszott lounge-énekes hitvány hétköznapjaiba enged betekintést. A Rimini kevésbé provokatív és humoros, mint a 2012 és 2013 között megjelent Paradicsom-trilógia darabjai, de hosszan kitartott, kellemetlen szexjeleneteivel, zavarba ejtő helyszíneivel és kínosan nyikorgó dallamaival simán az év egyik leghervasztóbb filmélménye. Akármilyen rosszul is hangzik mindez, az eddig leírtak valójában bókként foghatóak fel, hiszen a rendező célja éppen az volt, hogy zavarba hozza nézőit és valljuk be, sikerült.

Seidl tolmácsolásában a címadó olasz üdülőváros egy kísérteties hangulatú, műanyag Miamiként tűnik fel,

az ott tébláboló emberek pedig szánalmat keltő kísértetekként, akiknek célja homályos vagy nemlétező.

A történet központjában a már említett popénekes, a zseniálisan elnevezett Ritchie Bravo (Michael Thomas) áll, aki a szezonon kívüli, hibernált állapotban lévő Riminiben tengeti mindennapjait. A napi betevőt több évtizedes slágerek újrázásával, nevetségesen ízléstelen házának kiadásával és a koncertjeire járó, maréknyi buja nyugdíjasnak nyújtott szexuális szolgáltatással szerzi meg. Az apatikus hétköznapokból a hirtelen feltűnt, haragos lánya (Tessa Göttlicher) rázza fel, aki pénzt követel Ritchie-től, mondván az gyerekkorában faképnél hagyta őt és édesanyját. A bűntudattól vezérelt és magányos férfi ígértet tesz a lányának és elkezdi összegyűjteni a szükséges összeget.

A fenti cselekmény korántsem egy hőstörténet. Olyannyira nem, hogy az egyetlen igazán nemes gesztus (az apa pénzt gyűjt az elszegényedett lányának) is egy különösen kiábrándító cselekedet árán valósul meg. Ritchie ugyanis zsarolással próbálja összegyűjteni a pénzt egy olyan embertől, akinek a feleségét nem sokkal azelőtt videózta le szex közben. Ennek ellenére Ritchie nem egy velejéig romlott ember, inkább erkölcstelen, gyenge akaratú és mérhetetlenül nárcisztikus. Ez utóbbit jól jelzi az, hogy főhősünk előszeretettel mondja ki és mondatja ki másokkal saját (feltehetően művész)nevét, illetve imád a figyelem középpontjában és szeretve lenni. Ha pedig mindez nem lenne elég, lakásának falán saját magáról készült plakátokon pózol.

Michael Thomas parádésan kelti életre Ritchie-t, aki az emberi nyomor hol parodisztikus, hol tragikus figurájaként egyszerre kelt bennünk szánalmat és haragot.

A férfi ráadásul teljes mértékben a múltban él, hiszen ugyanazokat a nevetséges göncöket hordja és dalokat énekli, amik feltehetően a nyolcvanas években ragadtak rá. Feltehetően a legtöbbünknek volt már szerencséje olyan emberhez, aki egy füstös kocsma pultját támasztva, fennhangon regélte el, hogy ő micsoda ember volt a hősidőkben. Ritchie karaktere éppen ilyen. Múltban ragadt figura, aki élete derekán túl sem volt képes megkomolyodni, helyette mindig egy letűnt kor illúziójába menekül. Egyfolytában olyan slágereket ad elő, melyek a múltat idézik, sőt, csöpögnek a nosztalgiától.

Különösen árulkodó például az a dal, melyben az utolsó mohikánról (mintegy magáról) énekel. A szezonon kívüli, téli borús időtől sújtott Rimini ráadásul még inkább felerősíti a sehova sem tartozás, illetve kívülállóság érzését. Olaszország legnagyobb üdülővárosa egy kísérteties koszfészeknek, egy ködös limbónak hat, ahol megállt az idő és amit magára hagytak az emberek. Ez a kihalt hely Ritchie megfeneklett életének meghosszabbításakent működik. Markansan érzékelteti, hogy a saját hibaival, gyarló életével szembenézni képtelen hősünk a saját gyengesége által kreált börtönbe kényszerült.

A várost néhány fekete ruhába burkolózott menekültön kívül csak azok az idős német turisták népesítik be, akik a nyári forgalmat elkerülve és az olcsó ajánlat reményében érkeztek ide. Ők képezik Ritchie hallgatóságának magját, sőt még egy vele töltött görbe estéért is hajlandóak kiperkálni néhány eurót. A Rimini legkínosabb pillanatai pedig éppen ezek a szexjelentek, melyeket szenvtelenül, mindenféle romantika vagy érzékiség nélkül mutat be a rendező. Itt válik teljesen egyértelművé az is, hogy főhősünk mennyire önelégült, hiszen az aktus közben is saját magát élteti, ajnározza.

A fent leírtak alapján Ulrich Seidl alkotása ígéretes ötletekkel van tele, legyen szó akár a karakter vagy éppen a közegábrázolásról.

A probléma akkor üti fel a fejét, amikor a film felé közeledve rájövünk, hogy a narratíva nem igazán tart sehová, az izgalmas főhős pedig statikus személyiségjegyek halmazává válik. A történet igazi mozgatórugója Rithcie és annak lánya, Tessa közti kapcsolat lehetne, ám kettejük viszonya soha nem mélyül el igazán, sőt kifejezetten elliptikus módon, hiányosan van bemutatva. Tessáról nehéz eldönteni, hogy milyen szándék vezérli, míg Ritchie azon motivációja, hogy segítsen a lányának, szintén homályos és kidolgozatlan. Ami azonban ennél is bosszantóbb, az a főhős és annak demenciában szenvedő édesapja (az utolsó filmszerepében látható Hans-Michael Rehberg) közti kapcsolat, melynek jelenléte olyan érzést kelt a nézőben, mintha egy másik filmből vágták volna ide. Mindez azért is furcsa, mert a film záró képsorai is vele történnek, ám arra már nem derül fény, hogy ennek a képsornak pontosan mi is a történetben betöltött szerepe.

A Rimini egy szórakoztató, érdekes koncepcióra épülő, ámde komoly hiányosságoktól szenvedő alkotás. Főhőse gusztustalan, de izgalmas figura (az őt játszó Michael Thomas pedig láthatóan lubickol a szerepben), a látványvilága és a hangulata pedig egyfajta abszurd realizmust céloz meg. Mindez egy jó alapot képez, de az alkotók nem bővítik ki ezt a keretrendszert, ezáltal a film lassúnak és kissé eseménytelennek, de főleg önismétlőnek tűnik. Jóllehet mindez tudatos szerzői döntés eredménye is, ám ez nem jelenti azt, hogy komplett történetszálakat lehet bevezetni, majd minden további nélkül parlagon hagyni őket. Ulrich Seidl filmje így csak azoknak ajánlható, akik különösen kedvelik az abszurd humort és egybefüggő történet helyett megelégednek egy érdekes, de kissé statikusnak ható, kétdimenziós karakterrel.

Énekes Gábor

2017-ben csatlakoztam a Filmtekercs csapatához. Ugyanebben az évben szereztem meg a diplomám az ELTE-n, ahol a filmes szakirány mellett kommunikáció és médiatudományt tanultam. Bármely korszak, műfaj és alkotó filmjeit szívesen fogyasztom, főként, ha azok megosztó társadalmi kérdéseket, párkapcsolati dilemmákat, vallási témákat és az emberiség jövőjét vizsgálják.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!