Kritika

Ringat a víz – Aquaman

A halak ura végre beúszott a nagyvászonra: az Aquaman könnyed stílusával, egyszerűségével és a kalandfilm hőskorát idéző sztorijával a szanaszét cincált DC Univerzum eddigi legőszintébb pillanata.

Pedig nem volt könnyű elérni, hogy az elmúlt évtizedben egyfajta popkulturális bokszzsáknak használt figura (amiben az Entourage széria oroszlánrészt vállalt, de kapott ő emlékezetes pofont a Family Guytól is) magához ragadja mozis antréját, de a szuperhős kultusz annyira felgerjedt, hogy még Aquaman is saját filmet kapott. A karaktert ennek ellenére nem lett könnyebb komolyan venni. Így potenciális veszélyforrás volt, hogy a Zack Snyder alatt Christopher Nolan morcos realizmusának nyomán nyafogássá és éjsötétté komorodott szuperhős gárdában Aquaman is valamilyen karót nyelt, durcás, izomagy csecsemővé válik.

Szerencsére azonban a projekt egy olyan értő rendező kezében landolt, mint James Wan.

Miután a rendező a Démonok között franchise-zal már leszállított a Warnernek egy sok filmen átívelő, „egymásra utalgatós” moziuniverzumot, most a horrorból meghívót kapott a szuperhős zsánerbe. A szintén a Warner égisze alatt épülő (de cseppet sem szépülő) DC Univerzum elirigyelve a szomszéd franchise sikerét átédesgette a rendezőt, aki a Halálos iramban-sorozat eddigi legsikeresebb részét is tető alá hozta, padlógázzal átszáguldva az egymilliárd dolláros álomhatárt. Az Aquaman nem töri meg napjaink legtehetségesebb stúdiórendezőjének szériáját: első szuperhős mozijához tökéletes, félig komoly hangnemet választott, amit egy lenyűgözően részletgazdag víz alatti világban álmodott meg.

A történet szerint Az Igazság Ligája után Aquaman a két világ között ingázva többnyire szolid hőstettekkel és kocsmázással tölti napjait egészen addig, amíg az atlantiszi király (nem mellesleg hősünk féltestvére) megelégeli a Föld óceánjainak szemérmetlen szennyezését, kincseinek gátlástalan kiszipolyozását, ezért hadat üzen a „föntieknek”. A félig ember, félig atlantiszi hős, aki igazán se a szárazföld, se a tenger társadalmában nem találja a helyét, most hidat kell, hogy képezzen a szemben álló felek között.

A film víz alatti látványát ugyan karcolja a botladozó CGI és a gagyi kosztümök, mégis egy eddig ismeretlen szegmensét világítja meg Batmanék univerzumának. Éppen emiatt a nagyon átfogó, holisztikus kép miatt néhol túlcsorduló expozíciókkal traktál minket a film, hiszen egy eddig érintőlegesen sem taglalt dimenziót kellett megvilágításba helyeznie. A víz alatti világok politikai, faji, földrajzi megosztottságát pedig nehéz egyetlen gyorstalpalóban kielégítő pontossággal lezavarni, főleg úgy, hogy Atlantisz hosszú történelmén is zanzásítva végigkísérnek minket. Amire a képregények oldalain akár önálló köteteket is szánhattak az alkotók, azt itt úgy kell hadarva elmondani, hogy a film így is két és fél órás játékidővel gazdálkodik. A túlbeszélés helyett jó lett volna kicsit a gyakorlatban, működésében átlátni a víz alatti világot, melynek látványa és hangulata felvillanyozza a mozivásznat.

Faramuci helyzet, hogy a csúcstechnológiával rendelkező, hipermodern fantasztikus társadalmak mindig valamiféle monarchikus berendezkedést részesítenek előnyben,

így a Fekete Párduc után idén már a második szuperbirodalom vívja örökösödési harcát a nagyvásznon.

Jason Momoa Az Igazság Ligája című borzadályban ugyan már belebújhatott a mindig félmeztelen szuperhős bőrébe, a reflektorfény csak most került rá. A vastag izmok mögött nagy szívű, jóravaló, de ironikus karaktert végtelenül szerethetővé teszi a Trónok harca Khal Drogójaként megismert óriás. Az Aquaman történetvezetése nem a szokásos zsáner konvenciók szerint épül fel: a cselekmény folyamatosan mozgásban van, újabb és újabb fantasztikus világokat ismerünk meg hőseinkkel karöltve, ahol aztán többnyire emlékezetes zúzásokkal ütik el az időt. A látványos akciószekvenciák mellett a film nem mulaszt el valamiféle történeti ívet koholni két ütközet között, ami persze semmilyen váratlan irányba nem visz el, mégis ez a fajta kiszámítható, szimplifikált linearitás végtelen üdítőnek hatott, amit szerencsére nem bonyolítottak túl egy erőltetett csavarral a film utolsó harmadában.

Szokatlanul bátor vállalás volt, hogy egy ilyen mainstream mozi globális problémákkal mer, ha nem is foglalkozni, de minimum egy órási színpadon szembesíteni minket. A világ óceánjainak szennyezése, a bálnavadászat és a szórakoztatóipari céllal rabságba vetett delfinek helyzete egytől-egyig cameózik a cselekményben, mi több, kvázi annak indikátoraiként működnek. Az egyetlen bökkenő, hogy James Wan nem számolt azzal, hogy túl erős ideológiai alapokra helyezi főgonoszát, amit a film hőse nemhogy nem tud, de nem is akar alternatívával ütköztetni.

Az Aquaman a háború és a béke közötti örök dilemmában igenli a pacifizmust, megfeledkezve a felvetett problematika súlyosságáról.

Legyen bármennyire szerethetően bugyuta a film, amellett azért nehéz szó nélkül elmenni, hogy a protagonista és az antagonista közötti erkölcsi viszonyok mennyire el lettek mérve. Először is Aquaman sötét középkori jogalapon (lévén, hogy idősebb féltestvérénél) követeli a trónt egy olyan világban, ahol még pro forma sosem járt, másodszor semmiféle kvalitása, képesítése nincs az ország vezetéséhez, bármilyen szívesen is szürcsölne az ember barna sört a nagy melákkal egy halászkocsmában. A legsúlyosabb vétek azonban az, hogy a film nem oldja fel annak az ellentmondását, hogy míg féltestvére a jó ügyért küzd, hősünk milyen megoldásokkal hárítaná el a felvetett problémát, vagy úgy egyáltalán milyen a viszonya a kérdéshez? A film súlyos felszínességgel kezel komoly kérdéseket, ami nagyobb bűn, mint amennyire üdvözlöm, hogy foglalkozik velük.

Persze az Aquaman nem a magvas gondolatok táptalaja, így annak ellenére, hogy túl sok expozícióval és egy totál fölösleges kalózos mellékszállal csorbítja a narratíva élét, illetőleg hogy egy fals dilemmát tár a nagyérdemű elé, kimagaslik a DC filmfolyamának ezidáig vagy nagyon szar vagy alig nézhető produktumai közül, és a franchise eddigi legjobb filmjévé lép elő, megelőzve a kétharmad részt jó film Wonder Womant.

 

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya