Kritika

Ringat a víz – Aquaman

A halak ura végre beúszott a nagyvászonra: az Aquaman könnyed stílusával, egyszerűségével és a kalandfilm hőskorát idéző sztorijával a szanaszét cincált DC Univerzum eddigi legőszintébb pillanata.

Pedig nem volt könnyű elérni, hogy az elmúlt évtizedben egyfajta popkulturális bokszzsáknak használt figura (amiben az Entourage széria oroszlánrészt vállalt, de kapott ő emlékezetes pofont a Family Guytól is) magához ragadja mozis antréját, de a szuperhős kultusz annyira felgerjedt, hogy még Aquaman is saját filmet kapott. A karaktert ennek ellenére nem lett könnyebb komolyan venni. Így potenciális veszélyforrás volt, hogy a Zack Snyder alatt Christopher Nolan morcos realizmusának nyomán nyafogássá és éjsötétté komorodott szuperhős gárdában Aquaman is valamilyen karót nyelt, durcás, izomagy csecsemővé válik.

Szerencsére azonban a projekt egy olyan értő rendező kezében landolt, mint James Wan.

Miután a rendező a Démonok között franchise-zal már leszállított a Warnernek egy sok filmen átívelő, „egymásra utalgatós” moziuniverzumot, most a horrorból meghívót kapott a szuperhős zsánerbe. A szintén a Warner égisze alatt épülő (de cseppet sem szépülő) DC Univerzum elirigyelve a szomszéd franchise sikerét átédesgette a rendezőt, aki a Halálos iramban-sorozat eddigi legsikeresebb részét is tető alá hozta, padlógázzal átszáguldva az egymilliárd dolláros álomhatárt. Az Aquaman nem töri meg napjaink legtehetségesebb stúdiórendezőjének szériáját: első szuperhős mozijához tökéletes, félig komoly hangnemet választott, amit egy lenyűgözően részletgazdag víz alatti világban álmodott meg.

A történet szerint Az Igazság Ligája után Aquaman a két világ között ingázva többnyire szolid hőstettekkel és kocsmázással tölti napjait egészen addig, amíg az atlantiszi király (nem mellesleg hősünk féltestvére) megelégeli a Föld óceánjainak szemérmetlen szennyezését, kincseinek gátlástalan kiszipolyozását, ezért hadat üzen a „föntieknek”. A félig ember, félig atlantiszi hős, aki igazán se a szárazföld, se a tenger társadalmában nem találja a helyét, most hidat kell, hogy képezzen a szemben álló felek között.

A film víz alatti látványát ugyan karcolja a botladozó CGI és a gagyi kosztümök, mégis egy eddig ismeretlen szegmensét világítja meg Batmanék univerzumának. Éppen emiatt a nagyon átfogó, holisztikus kép miatt néhol túlcsorduló expozíciókkal traktál minket a film, hiszen egy eddig érintőlegesen sem taglalt dimenziót kellett megvilágításba helyeznie. A víz alatti világok politikai, faji, földrajzi megosztottságát pedig nehéz egyetlen gyorstalpalóban kielégítő pontossággal lezavarni, főleg úgy, hogy Atlantisz hosszú történelmén is zanzásítva végigkísérnek minket. Amire a képregények oldalain akár önálló köteteket is szánhattak az alkotók, azt itt úgy kell hadarva elmondani, hogy a film így is két és fél órás játékidővel gazdálkodik. A túlbeszélés helyett jó lett volna kicsit a gyakorlatban, működésében átlátni a víz alatti világot, melynek látványa és hangulata felvillanyozza a mozivásznat.

Faramuci helyzet, hogy a csúcstechnológiával rendelkező, hipermodern fantasztikus társadalmak mindig valamiféle monarchikus berendezkedést részesítenek előnyben,

így a Fekete Párduc után idén már a második szuperbirodalom vívja örökösödési harcát a nagyvásznon.

Jason Momoa Az Igazság Ligája című borzadályban ugyan már belebújhatott a mindig félmeztelen szuperhős bőrébe, a reflektorfény csak most került rá. A vastag izmok mögött nagy szívű, jóravaló, de ironikus karaktert végtelenül szerethetővé teszi a Trónok harca Khal Drogójaként megismert óriás. Az Aquaman történetvezetése nem a szokásos zsáner konvenciók szerint épül fel: a cselekmény folyamatosan mozgásban van, újabb és újabb fantasztikus világokat ismerünk meg hőseinkkel karöltve, ahol aztán többnyire emlékezetes zúzásokkal ütik el az időt. A látványos akciószekvenciák mellett a film nem mulaszt el valamiféle történeti ívet koholni két ütközet között, ami persze semmilyen váratlan irányba nem visz el, mégis ez a fajta kiszámítható, szimplifikált linearitás végtelen üdítőnek hatott, amit szerencsére nem bonyolítottak túl egy erőltetett csavarral a film utolsó harmadában.

Szokatlanul bátor vállalás volt, hogy egy ilyen mainstream mozi globális problémákkal mer, ha nem is foglalkozni, de minimum egy órási színpadon szembesíteni minket. A világ óceánjainak szennyezése, a bálnavadászat és a szórakoztatóipari céllal rabságba vetett delfinek helyzete egytől-egyig cameózik a cselekményben, mi több, kvázi annak indikátoraiként működnek. Az egyetlen bökkenő, hogy James Wan nem számolt azzal, hogy túl erős ideológiai alapokra helyezi főgonoszát, amit a film hőse nemhogy nem tud, de nem is akar alternatívával ütköztetni.

Az Aquaman a háború és a béke közötti örök dilemmában igenli a pacifizmust, megfeledkezve a felvetett problematika súlyosságáról.

Legyen bármennyire szerethetően bugyuta a film, amellett azért nehéz szó nélkül elmenni, hogy a protagonista és az antagonista közötti erkölcsi viszonyok mennyire el lettek mérve. Először is Aquaman sötét középkori jogalapon (lévén, hogy idősebb féltestvérénél) követeli a trónt egy olyan világban, ahol még pro forma sosem járt, másodszor semmiféle kvalitása, képesítése nincs az ország vezetéséhez, bármilyen szívesen is szürcsölne az ember barna sört a nagy melákkal egy halászkocsmában. A legsúlyosabb vétek azonban az, hogy a film nem oldja fel annak az ellentmondását, hogy míg féltestvére a jó ügyért küzd, hősünk milyen megoldásokkal hárítaná el a felvetett problémát, vagy úgy egyáltalán milyen a viszonya a kérdéshez? A film súlyos felszínességgel kezel komoly kérdéseket, ami nagyobb bűn, mint amennyire üdvözlöm, hogy foglalkozik velük.

Persze az Aquaman nem a magvas gondolatok táptalaja, így annak ellenére, hogy túl sok expozícióval és egy totál fölösleges kalózos mellékszállal csorbítja a narratíva élét, illetőleg hogy egy fals dilemmát tár a nagyérdemű elé, kimagaslik a DC filmfolyamának ezidáig vagy nagyon szar vagy alig nézhető produktumai közül, és a franchise eddigi legjobb filmjévé lép elő, megelőzve a kétharmad részt jó film Wonder Womant.

 

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..