Kritika

Keveset fog – Rodin – Az alkotó

Az idei Cannes-i Filmfesztiválon versenyzett Jacques Doillon életrajzi filmje, a Rodin – Az alkotó, ez azonban sajnos nem garancia a minőségre. A veterán rendező műve fókusztalan, vontatott és üres, így pedig sem Auguste Rodin szobrászatához, sem személyiségéhez nem kerülhetünk közelebb általa.

A 73 éves Doillont a francia új hullám megkésett „második” hullámába szokás sorolni, de a hetvenes évektől aktív rendező Magyarországon szinte ismeretlen maradt – talán a Ponette című filmje az egyetlen kivétel. Legutóbb az Akárki megteszi jutott el a 2008-as Titanicra, így némileg meglepő, hogy éppen a már Cannes-ban is rossz kritikákat kapó Rodinnel ismertetné meg a forgalmazó a magyar közönséget.

Már az sem világos, miért éppen ezt az időintervallumot öleli fel a Rodin.

Az első nagy megbízatása, A pokol kapuja készítése közben ismerjük meg a szobrászt az 1880-as években, majd húsz év eseményeinek bemutatása után a film egyszer csak véget ér. A projekt apropóját egyébként az adta, hogy Auguste Rodin száz éve, 1917-ben halt meg – ez a film viszont inkább elrettenti a Rodinnel ismerkedőket, a szobrász nagyságát nem világítja meg.

Felvállalt részlegessége ellenére a Rodin még állíthatna valamit a művész pályájáról, céljairól, ám annál többet, hogy a szobrászat modernizálását tartotta a küldetésének, nem tudnunk meg róla. Már a cím láttán is gyanakodhatunk erre a fókusztalanságra – csak a magyar változat teszi hozzá Az alkotó alcímet, pusztán Rodin nevéből viszont nehéz lenne a film bármilyen tételmondatára következtetni. Félelmünk hamar beigazolódik: a Rodin meg sem próbálja súlyozni a művész életét, így pedig a film reménytelenül céltalannak tűnik. Nők, letargia, küzdelem a megrendelőkkel, megszállott munka váltakoznak a Rodin epizodikus jeleneteiben, a nagy egész viszont csak nem akar kirajzolódni – ahogyan Rodin halványan kirajzolódó személyisége sem kelti fel az érdeklődésünket.

Mindez főleg azért bosszantó, mert az idősödő művész körül ott kering Camille Claudel,

a tanítvány és múzsa, aki Rodinnél sokkal izgalmasabb karakternek tűnik (számos filmben fel is dolgozták már az életét), itt mégis mellékalakká silányodik. Claudel eliminálása nem az egyetlen bosszantó döntése a filmnek: miközben a nem túl érdekes Rodinre koncentrál, a film tudatosan kizárja a külvilágot, azt a társadalmi-művészeti közeget, amelyben a művész alkotott, tehát amelyhez képest meghatározta magát. Botrányos fogadtatásáról csak áttételeken keresztül értesülünk, művészkollégái pedig még Claudelnél is könnyebben kihagyhatóak lennének a történetből: Monet és társai csak a díszlet részei. Egészen érthetetlen például, amikor Rodin Rilkével beszélget néhány percig egy templom díszítéséről: a film művészetfilozófiai kvaterkázásai egyébként sem ülnek, így ez a néhány perc (is) tökéletesen feleslegesnek érződik.

Így tehát, hogy sem Rodinről, sem a környezetéről nem tudunk meg semmi érdemlegeset, szinte semmi nem marad fenn a rostán. A Rodinnek gyakorlatilag nincs cselekménye, ezáltal a terjedelmes darab hamar unalmassá válik. A filmhez való kötődést nem segíti az operatőri munka sem: a hosszan kitartott, statikus képek lassú ritmusa embert próbáló. Ami némileg kizökkenthet a nézői fásultságból, az az, hogy beleláthatunk a szobrászat műhelytitkaiba: ritka alkalom, hogy megleshetjük, hogyan készül egy egészalakos szobor (a hírhedt Balzac) vagy akár egy dombormű apró részlete (A pokol kapujában), netán egy portré olyasvalakiről, aki nem hajlandó modellt ülni (például Victor Hugo).

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com