Minden két nézhetetlen Michael Bay filmre jut egy egészen izgalmas/érdekes, sőt néha egyenesen jó darab. A Rohammentő ismét a jobb eresztésből való – iszonyatos tempót diktáló akciómozi, ami a műfaj szerelmeseinek biztosan nem fog csalódást okozni.
A kliprendezőből filmrendezővé avanzsáló Michael Bay már a ’90-es években bebizonyította, hogy tud mozit csinálni. Olyan már-már klasszikusnak nevezhető darabokat tett le ekkor az asztalra, mint A szikla vagy a Bad Boys első része, amit aztán egy szintén remek folytatás követett 2003-ban. Az ekkoriban készített filmjei már megosztották a közönséget – az Armageddon, a Pearl Harbor: Égi háború vagy A sziget már nem nyerte meg mindenki szívét, a Transformers-filmek pedig már – hiába készült belőlük öt – egyenesen azt példázzák, milyen az, amikor a talicskával öntött pénz nem társul sem ésszel, sem szívvel. Szerencsére Bay a nagy autós-robotos játszadozás közben is időről időre emlékeztette közönségét arra, hogy vannak még érdemesebb történetek is a tarsolyában: 2013-ban így készült el a Pain & Gain vagy 2016-ban a 13 óra: Bengázi titkos katonái.
A most mozikba érkező Rohammentő leginkább a 2019-es Six Underground: Hatan az alvilágból című filmmel rokon – Szécsényi Dániel kollégám Michael Bayt ennek kapcsán nevezte alulértékelt rendezőnek, és lelkesen üdvözölte az agyatlan marhaságot, amit egyenesen az év egyik legjobb akciófilmjének nevezett. Én személy szerint elég rosszul viseltem a film hiányosságait, de a tűzijátékok és autósüldözések rajongói a direktor monumentális akcióorgiáját látván feltehetően nem elégedetlenkedtek hozzám hasonlóan. Meg kell adni, ebben Bay páratlan. A látványra még a legrosszabb filmjeiben sem igazán lehet panasz, ha pedig azt értelmes cselekménnyel, minimálisan is szerethető karakterekkel és a rá jellemző humorral párosítja, a rajongók garantáltan nem bánják meg, hogy kifizették a kasszánál a jegyek árát. Jelen esetben többé-kevésbé sikerült hozni a minimumot, így a Rohammentő még engem is megvett magának.
A történet ezúttal nem az amerikaiaktól ered: a dán Laurits Munch-Petersen Lars Andreas Pedersennel közösen írt 2005-ös filmjéből az olyan tévés produkciók írójaként ismertté vált Chris Fedak készített remake-et, mint a Chuck, A holnap legendái vagy a Gyilkos lelkek. A Rohammentő alkotói az Ambulancen fekete humorát kőkemény akcióra cserélték, s
bár a humor nem idegen a tengerentúli változattól sem, minden szinten emelték a téteket.
Az alaphelyzet nem változott: Will (Yahya Abdul-Mateen II) beteg felesége méregdrága kísérleti műtétre vár, ezért a férfi kétségbeesésében bűnöző mostohatestvéréhez, Dannyhez (Jake Gyllenhaal) fordul pénzért, aki rögtön be is rántja egy tutinak ígérkező buliba. Természetesen, ahogy az lenni szokott, balul sülnek el a dolgok, így a két férfi menekülni kényszerül. Adja magát az épp a bankrablás helyszínére érkező mentőautó, amiben egy mentős (Eiza González) egy rendőr életéért küzd. Eszelős hajsza veszi kezdetét, amibe a rendőrökön kívül az FBI és néhány maffiózó is beszáll.
Kifejezvén Bay vonzalmát a grandiózus megmozdulásokhoz, a bigger, longer ＆uncut a direktor szlogenje is lehetne, azzal a kitétellel, hogy nála a vágatlan nem létezik. Minden filmjét szanaszét vágja, de ezt most még az átlagosnál is jobban túltolta – a montázsszekvenciák szinte egymást érik, méghozzá olyan mértékben, hogy nem egyszer kényszerül a néző arra, hogy a fejében tömjön be a képek szintjén tátongó réseket. A direktor múltjából ismerős, teljesen érthető klipesztétikát most csúcsra járatta: váratlanul vált irányokat és néha a logikai rend rovására hagy el képeket, ami olyasfajta feszültséget kelt, ami el tudom képzelni, hogy sokak számára akár irritáló is lehet.
Aki viszont bírja a tempót, feltehetően élvezni fogja a sebesség ilyesfajta magasabb fokozatra kapcsolását.
Persze a cselekmény szintjén sem ül le a történet egyetlen percre sem: (teljesen életszerűtlenül) minden másodpercek alatt történik, a legfontosabb döntések is azonnal megszületnek, miközben az akciófilmes kelléktár szinte minden eleme mozgásba lendül. Az egész film egy nagy autósüldözés, de emellett jut tér a lövöldözésnek, robbantásnak, bunyónak, heist trükköknek, helikopteres támadásnak – tényleg mindennek. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy nem láttam még ennyire nagy fordulatszámon pörgő filmet – ha valaki erre hajt, amikor filmet választ szombat délután, a Rohammentő biztosan eléri az ingerküszöbét.
Mi az ára azonban ennek a sebességnek? Hiába lett a Rohammentő közel egy órával hosszabb, mint a dán eredeti, ahhoz rövid lett, hogy ennyi minden mellett jusson idő a szépen felépített cselekményre és a fejlődő karakterekre. A motivációk elnagyoltak, a fordulatok sokszor esetlegesek, és annyira sok a szereplő, hogy nem csoda, hogy a párbeszédek is egysorosok laza láncolatává egyszerűsödtek – ezek legalább szellemes és nem ritkán önironikus belső poénok, melyekben Bay saját régebbi filmjeit ekézi. A rendező biztos kézzel levezényelt már nem egy buddy movie-t, most ezek zanzáját kivonatolva intézi el egy legyintéssel a cselekményt, és ahelyett, hogy kicsit vizsgálódna a testvérek viszonyrendszerén vagy moralizálna a döntéseiken, a jó elnyeri jutalmát, a bűnös pedig büntetését receptúrájával biggyeszt kétes lezárást a történet végére. Szívesen megnéztem volna ezt a filmet egy kicsivel több aggyal is – így csak élveztem a száguldást.
