Fókuszban Kritika

A zenész, aki ott sem volt – Rolling Thunder Revue: A Bob Dylan Story by Martin Scorsese

Martin Scorsese ismét Bob Dylanről forgatott dokumentumfilmet, ám a mély tartalmat és elképesztő koncertélményt ezúttal kiegészíti egy bizarr összetevővel: hamis információkkal.

Kulturális ikon jelentése a Cambridge Dictionary szerint: nagyon híres személy vagy dolog, aki / ami egy életmódot vagy hiedelem rendszert reprezentál. Bob Dylan az amerikai ellenkultúra meg nem öregedő, el nem fáradó, soha meg-nem-szűnő popkulturális ikonja, akit az elmúlt 50 évben más és más jelentéstartalommal ruházott fel a sajtó, a politika és a közönség is. Bob Dylan nevű személy nem létezik

– Bob Dylan nevű karakterek vannak, akik folyamatos kölcsönhatásban állnak egymással (ezekről a vélt vagy valós személyiségekről Todd Haynes forgatott kiváló filmet 2008-ban I’m Not There – Bob Dylan életei címmel).

Karrierje kezdetén ő volt Woody Guthrie reinkarnációja (noha Woody még életben volt, amikor Dylan elkezdte pályafutását), az ő dalait játszotta mindenhol, úgy beszélt, úgy énekelt, ahogy példaképe. Aztán a ’60-as évek felbolydult USA-jában ő volt az ellenkultúra alfája és ómegája, a népi hős, aki élő és lélegző lelkiismeretként olvassa az amerikai politika szemére mindazokat a bűnöket és mulasztásokat, amit senki nem mert kimondani.

1965-ben pedig egy egész nemzet átkozta ki és kiáltotta ki árulónak, miután látszólag betagozódott a mainstreambe, elektromos gitárt ragadott és egy zenekar élén rockdalokat játszott. A folyamatos küzdelembe beleunva a 8 év szünet után, 1974-ben tért vissza a színpadra korábbi zenekarával a The Banddel (akiről szintén Scorsese forgatott bődületes erejű filmet Az utolsó valcer címmel) majd megtalálta hitét, és keresztény motívumokkal átszőtt dalokat írt.

Martin Scorsese Netflixen bemutatott filmje a Rolling Thunder Revue: A Bob Dylan Story by Martin Scorsese ennek a furcsa korszaknak állít emléket az énekes egyik legkülönlegesebb koncertturnéját apropóként felhasználva.

Dylan 1975-ben úgy döntött, hogy a commedia dell’arte és a régi amerikai vándorszínházak mintájára szervez koncertsorozatot olyan vidéki városokba, ahova sztárok be sem tették a lábukat. A „társulatba” olyan nagyágyúkat verbuvált, mint Roger McGuinn a The Byrds frontembere; Mick Ronson, David Bowie zenekarának, a The Spiders From Mars vezetője; Joan Baez, Dylan régi folkzenei harcostársa vagy Allen Ginsberg, a beat nemzedék legendás költője.

A film vázát a turnéról készült koncertfelvételek adják, ám az egész alkotás felépítése legalább annyira különleges és félrevezető, mint Dylan maga: Scorsese dokumentumfilmet készített, ahol 40 év távlatából megszólalnak a produkcióban résztvevők, ám az interjúalanyok közül néhányan szerepet játszanak, az elhangzott információknak bizonyos része pedig hazugság.

A Rolling Stone magazin összeszedte azokat az állításokat, amik nem felelnek meg a valóságnak, a legfontosabb félrevezetés, ami a film gerincét adja az archív felvételek, amiket egy állítólagos holland rendező készített, akinek soha nem mutatták be kész alkotását. Látszólag Scorsese filmet forgatott egy korábbi dokumentumfilmről, aminek a résztvevők elmondása szerint (maga Dylan is megerősíti ezt a nézetet) semmi hatása nem volt.

Filmet forgattak egy Amerikáról és egy zenészről, ami / aki már régen eltűnt vagy soha nem is létezett.

A Rolling Thunder Revue-t ugyanis folyamatosan átszövi Scorsese korábbi Dylan dokumentumfilmjéhez a No Direction Home – A Bob Dylan dossziéhoz hasonlóan a korszak aprólékos bemutatása és a zenész reflektálása az eseményekre – olyan, mintha a Nagy Amerikai Történelemkönyvet lapozgatnánk egy teljesen más szemszögből. Az USA a ’70-es években hasonlóan nagy krízisen ment keresztül, mint mikor Dylan berobbant a köztudatba és a nemzet lelkiismerete lett: az olajválság okozta gazdasági recesszió, a vietnámi háború elvesztése és a Watergate-botrány ismételten lesújtott az amerikai felsőbbrendűségbe vetett hitre.

Martin Scorsese tökéletes ritmusban váltogatja a társadalmi, politikai eseményeket bemutató háttérinformációkat, a koncertfelvételeket és az egészet keretbe foglaló visszatekintő beszélgetéseket. Akkor miért a megtévesztés? Mi szükség van a megrendezett interjúkra? Dylan a film egy pontján azt mondja, hogy az ember nagyobb eséllyel mondja ki az igazságot, hogyha maszkot visel, mint nélküle – nagyon furcsa megállapítás ez egy olyan ember részéről, aki egész életében ez ellen küzdött, mondandójában mégis mindig hiteles tudott maradni.

Az első bekezdésben tárgyalt karakterek kosztümjeit egytől-egyig ráadták, hiszen ő minden sajtótájékoztatón és interjún hangsúlyozta, hogy ő csak zenél.

Nem foglal állást, nem politizál, nem befolyásol, zenél, és kompromisszumok nélkül mondja el a véleményét. A filmben megjelenő megrendezett interjúk segítségével észrevétlenül forgatja ki mindazokat az előítéleteket és elképzeléseket, amik vele kapcsolatban a fejünkben élnek. Hogy fiatal lányokat szedett fel útközben (akit történetesen Sharon Stone jelenít meg); hogy egy holland rendező minden lépését filmre véve akarta megcsinálni élete filmjét; hogy még magas beosztású politikusokra is mekkora hatással van a zenéje. Ismerve Dylan személyiségét és munkásságának hatását kérdés nélkül elhihetjük ezeket az állításokat, ám ezzel pont a lényeget tévesztjük szem elől: a zenészt, aki ott van a maszkok mögött.

A dokumentumfilmet idehaza a Netflixen láthatjuk.

Dunai Marcell

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg az édesapja által alapított, 25 éve működő logisztikai cégnél dolgozik. Az utazás szerelmese, vonzzák a csavargók, hobók, otthontalan figurák, specializációja a road movie, illetve Ázsia kevésbé ismert országainak (Laosz, Kambodzsa, Malájzia) filmgyártása.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..