Kritika

A zenész, aki ott sem volt – Rolling Thunder Revue: A Bob Dylan Story by Martin Scorsese

Martin Scorsese ismét Bob Dylanről forgatott dokumentumfilmet, ám a mély tartalmat és elképesztő koncertélményt ezúttal kiegészíti egy bizarr összetevővel: hamis információkkal.

Kulturális ikon jelentése a Cambridge Dictionary szerint: nagyon híres személy vagy dolog, aki / ami egy életmódot vagy hiedelem rendszert reprezentál. Bob Dylan az amerikai ellenkultúra meg nem öregedő, el nem fáradó, soha meg-nem-szűnő popkulturális ikonja, akit az elmúlt 50 évben más és más jelentéstartalommal ruházott fel a sajtó, a politika és a közönség is. Bob Dylan nevű személy nem létezik

– Bob Dylan nevű karakterek vannak, akik folyamatos kölcsönhatásban állnak egymással (ezekről a vélt vagy valós személyiségekről Todd Haynes forgatott kiváló filmet 2008-ban I’m Not There – Bob Dylan életei címmel).

Karrierje kezdetén ő volt Woody Guthrie reinkarnációja (noha Woody még életben volt, amikor Dylan elkezdte pályafutását), az ő dalait játszotta mindenhol, úgy beszélt, úgy énekelt, ahogy példaképe. Aztán a ’60-as évek felbolydult USA-jában ő volt az ellenkultúra alfája és ómegája, a népi hős, aki élő és lélegző lelkiismeretként olvassa az amerikai politika szemére mindazokat a bűnöket és mulasztásokat, amit senki nem mert kimondani.

1965-ben pedig egy egész nemzet átkozta ki és kiáltotta ki árulónak, miután látszólag betagozódott a mainstreambe, elektromos gitárt ragadott és egy zenekar élén rockdalokat játszott. A folyamatos küzdelembe beleunva a 8 év szünet után, 1974-ben tért vissza a színpadra korábbi zenekarával a The Banddel (akiről szintén Scorsese forgatott bődületes erejű filmet Az utolsó valcer címmel) majd megtalálta hitét, és keresztény motívumokkal átszőtt dalokat írt.

Martin Scorsese Netflixen bemutatott filmje a Rolling Thunder Revue: A Bob Dylan Story by Martin Scorsese ennek a furcsa korszaknak állít emléket az énekes egyik legkülönlegesebb koncertturnéját apropóként felhasználva.

Dylan 1975-ben úgy döntött, hogy a commedia dell’arte és a régi amerikai vándorszínházak mintájára szervez koncertsorozatot olyan vidéki városokba, ahova sztárok be sem tették a lábukat. A „társulatba” olyan nagyágyúkat verbuvált, mint Roger McGuinn a The Byrds frontembere; Mick Ronson, David Bowie zenekarának, a The Spiders From Mars vezetője; Joan Baez, Dylan régi folkzenei harcostársa vagy Allen Ginsberg, a beat nemzedék legendás költője.

A film vázát a turnéról készült koncertfelvételek adják, ám az egész alkotás felépítése legalább annyira különleges és félrevezető, mint Dylan maga: Scorsese dokumentumfilmet készített, ahol 40 év távlatából megszólalnak a produkcióban résztvevők, ám az interjúalanyok közül néhányan szerepet játszanak, az elhangzott információknak bizonyos része pedig hazugság.

A Rolling Stone magazin összeszedte azokat az állításokat, amik nem felelnek meg a valóságnak, a legfontosabb félrevezetés, ami a film gerincét adja az archív felvételek, amiket egy állítólagos holland rendező készített, akinek soha nem mutatták be kész alkotását. Látszólag Scorsese filmet forgatott egy korábbi dokumentumfilmről, aminek a résztvevők elmondása szerint (maga Dylan is megerősíti ezt a nézetet) semmi hatása nem volt.

Filmet forgattak egy Amerikáról és egy zenészről, ami / aki már régen eltűnt vagy soha nem is létezett.

A Rolling Thunder Revue-t ugyanis folyamatosan átszövi Scorsese korábbi Dylan dokumentumfilmjéhez a No Direction Home – A Bob Dylan dossziéhoz hasonlóan a korszak aprólékos bemutatása és a zenész reflektálása az eseményekre – olyan, mintha a Nagy Amerikai Történelemkönyvet lapozgatnánk egy teljesen más szemszögből. Az USA a ’70-es években hasonlóan nagy krízisen ment keresztül, mint mikor Dylan berobbant a köztudatba és a nemzet lelkiismerete lett: az olajválság okozta gazdasági recesszió, a vietnámi háború elvesztése és a Watergate-botrány ismételten lesújtott az amerikai felsőbbrendűségbe vetett hitre.

Martin Scorsese tökéletes ritmusban váltogatja a társadalmi, politikai eseményeket bemutató háttérinformációkat, a koncertfelvételeket és az egészet keretbe foglaló visszatekintő beszélgetéseket. Akkor miért a megtévesztés? Mi szükség van a megrendezett interjúkra? Dylan a film egy pontján azt mondja, hogy az ember nagyobb eséllyel mondja ki az igazságot, hogyha maszkot visel, mint nélküle – nagyon furcsa megállapítás ez egy olyan ember részéről, aki egész életében ez ellen küzdött, mondandójában mégis mindig hiteles tudott maradni.

Az első bekezdésben tárgyalt karakterek kosztümjeit egytől-egyig ráadták, hiszen ő minden sajtótájékoztatón és interjún hangsúlyozta, hogy ő csak zenél.

Nem foglal állást, nem politizál, nem befolyásol, zenél, és kompromisszumok nélkül mondja el a véleményét. A filmben megjelenő megrendezett interjúk segítségével észrevétlenül forgatja ki mindazokat az előítéleteket és elképzeléseket, amik vele kapcsolatban a fejünkben élnek. Hogy fiatal lányokat szedett fel útközben (akit történetesen Sharon Stone jelenít meg); hogy egy holland rendező minden lépését filmre véve akarta megcsinálni élete filmjét; hogy még magas beosztású politikusokra is mekkora hatással van a zenéje. Ismerve Dylan személyiségét és munkásságának hatását kérdés nélkül elhihetjük ezeket az állításokat, ám ezzel pont a lényeget tévesztjük szem elől: a zenészt, aki ott van a maszkok mögött.

A dokumentumfilmet idehaza a Netflixen láthatjuk.

Dunai Marcell

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya