Fókuszban Kritika

Szerzővé válni – Roma

Alfonso Cuarón visszatérő filmje, az év legjobbjaként ünnepelt Roma a végtelen egyszerűsége és az áradó költőisége miatt lett mestermű.

Mi lehet az oka a Netflixre készült Roma elsöprő sikerének? 2018-ban miért nyűgöz le egy mexikói családtörténet, ami fekete-fehérben készült, és nem elég, hogy a hetvenes évek elején játszódik, de olyan, mintha akkor is született volna? Alfonso Cuarón műve tátongó űrt tölt be a kortárs filmművészetben, azért a rácsodálkozás és az éltetés, mert ma ilyesmi nem készül. Egy család csendes drámája, a hétköznapok megnemesülése, a kicsinység diadala és az őszinte katarzis ritka kincs a mai filmes palettán. A Romában a történet szintjén az egyszerűség tör utat, a képek szintjén viszont a költőiség, ami pontosan ellentétes napjaink trendjeivel.

A Roma pillanatfelvétel egy világról, amit kevesen ismerhetnek. Ez pedig a hetvenes évek Mexikóvárosa (a cím a város egyik kerületére utal), ahol természetes az etnikai és osztályalapú szerveződés, a durva diáktüntetések zajában pedig egy család széthullásának, egyszersmind megerősödésének lehetünk tanúi. A Roma lényegében Cuarón saját középosztálybeli családjáról (az ő alteregója a második legidősebb fiú), illetve dajkájáról, Cleóról szól, a mély önéletrajziság pedig az érzelmek, a személyes sík mellé horgonyozza le a rendezőt. A társadalmi vetületben senkit nem kárhoztat, csupán az események háttereként, egy létező állapotként mutatja be mindezt. Persze nem hallgatja el az egyenlőtlenségekből származó tragédiákat vagy anomáliákat sem: Cleo párkapcsolata mellett ilyen például a család Cleóval szemben tanúsított szerető távolságtartása. Mellette állnak a bajban, de nem tudják, hány éves. A film tetőpontja, amely mindkét fél számára az addigi keretek áttörését jelenti pedig sztorivá válik a családi asztal mellett.

Cuarón filmjéhez valószínűleg azért annyira könnyű kötődni,

mert egy mindenki számára ismerős pszichés folyamatot alakít filmmé. A Roma tulajdonképpen azt mutatja be, hogy milyen felnőttként elgondolkodni valamin, amit gyerekfejjel egészen másnak láttunk. Mint a rendező is nyilatkozta, gyerekként adottnak veszünk mindent, amivel szembesülünk, az események mögöttes jelentőségét viszont csak később érthetjük meg. A film ezt a jelenséget imitálva folyamatában tárja fel és értelmezi a titkokat és érzelmeket, a kifejezetten hosszú expozíció után megdöbbentő mélységekig vezetve a nézőt. A zárkózott szereplők (elsősorban a felnőttek) egészen addig rejtegetik a valóságot egymás és a gyerekek elől, ameddig már nincs tovább – a kirobbanás pedig a néző számára is katartikus erejű. Egy családját elhagyó édesapa vagy egy terhesség azért válik a Roma drámai sarokpontjaivá, mert ennek a családnak ezek jelentik a világot – a film pedig sikeresen szippantja olyan mélyre a nézőt, hogy tökéletesen átélhetővé váljon, a sajátunkként érezzük át mindazt a fájdalmat, amit okoznak.

Maga a történet tehát a messzemenőkig hétköznapi, Curarón stíluseszközei, elsősorban az operatőri munkája viszont költeménnyé nemesítik a Romát. Manapság a filmművészetből fájdalmasan hiányzik a filmképek többlettartalma: „szép képnek” csupán az esztétikus, látványos felvételeket tartjuk, de nagyítóval kell keresni az olyan alkotásokat, amelyek a képeket nem csupán kényszerű eszköznek tekintik a történetmeséléshez. A Roma ezzel szemben határozottan képekben gondolkodik, nem csupán szép, hanem beszédes képekből komponál lenyűgöző erejű műalkotást. Cuarón alaposan végigpásztázza a film közegét, elidőzik az apró, de sokatmondó részleteken, ez az odafigyelés pedig szimbolikus tartalommal ruház fel egy széttört cserépedényt vagy a magasban elsuhanó repülőgépet. A rendező láthatóan olyan mélyen ismeri a világot, amit rekonstruálni szeretne számunkra, hogy

pontosan tudja, mit, mivel és hogyan szeretne kifejezni benne.

Bár Alfonso Cuarón már közel harminc éve aktív és elismert filmrendező, megkockáztatom, hogy a Roma az első igazi szerzői filmje – és nemcsak azért, mert egyszemélyben ő az író, rendező, operatőr, vágó és producer. A mexikói rendező eddig is nagyszerű filmeket alkotott (Anyádat is!, Az ember gyermeke, Gravitáció, de még a Harry Potter és az azkabani fogoly sem lóg ki a sorból), de a történetmesélés vágya eddig mindig erősebb volt az önkifejezésnél. Persze mind a stíluseszközök terén (hosszú beállítások), mind a történetek vázában (erős hősök kaotikus környezetben) találni hasonlóságokat a filmjei között, de ezekből a motívumokból mostanáig nem rajzolódott ki egyértelműen, milyen egy Cuarón-film.

Alfonso Cuarón: RomaA Roma – meglehetősen konzervatív, de aligha vitatható gesztussal – azt a felfogást erősíti meg, hogy a legnagyobb művészet mégiscsak önmagadról, közérdekűen mesélni, mint tették ezt a legnagyobb szerzői rendezők (vagy akár az írók, költők) is Bergmantól Fellinin át Tarkovszkijig. Cuarón az ő nyomukban jár, amikor a gyerekkoráig visszavezetve egy kései így jöttem-filmmel vall önmagáról. Többszörös Oscar-díjasként, Hollywoodban és világszerte ünnepelt rendezőként újra otthon, újra spanyolul forgatott, visszatérve a 2001-es Anyádat is! idején hátrahagyott világához. A Romát a számtalan filmes fantáziavilág után a realitás uralja, de a költői szépségű, fájóan nosztalgikus realitás. Cuarón hihetetlenül alaposan átgondolta a filmjét, például alig észrevehetően számos filmklasszikust idéz meg, miközben a saját filmjeire is előre- (vagyis vissza)utal. Mi inspirálta a Gravitációt vagy Az ember gyermeke szülésjelenetét? Cuarón remek ízléssel, tolakodástól mentesen mutatja be,

miért és hogyan is lett belőle az, aki.

A Roma egyszerűséggel álcázott sokrétűsége letaglózó, így teljességgel csak több nappal a megtekintése után képes kifejteni a hatását. A film íve, világképe, mondanivalója olyan észrevétlenül bontakozik ki, hogy először nehéz is szavakba önteni, mitől jó, mitől különleges.

Cuarón titka, hogy sikerrel teremt egyensúlyt a személyesség és a közérdekűség között – ami számára privát küldetés volt, a néző előtt monumentális vallomásként, gyönyörű mesterműként teljesedik ki.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..