Kritika

Szerzővé válni – Roma

Alfonso Cuarón visszatérő filmje, az év legjobbjaként ünnepelt Roma a végtelen egyszerűsége és az áradó költőisége miatt lett mestermű.

Mi lehet az oka a Netflixre készült Roma elsöprő sikerének? 2018-ban miért nyűgöz le egy mexikói családtörténet, ami fekete-fehérben készült, és nem elég, hogy a hetvenes évek elején játszódik, de olyan, mintha akkor is született volna? Alfonso Cuarón műve tátongó űrt tölt be a kortárs filmművészetben, azért a rácsodálkozás és az éltetés, mert ma ilyesmi nem készül. Egy család csendes drámája, a hétköznapok megnemesülése, a kicsinység diadala és az őszinte katarzis ritka kincs a mai filmes palettán. A Romában a történet szintjén az egyszerűség tör utat, a képek szintjén viszont a költőiség, ami pontosan ellentétes napjaink trendjeivel.

A Roma pillanatfelvétel egy világról, amit kevesen ismerhetnek. Ez pedig a hetvenes évek Mexikóvárosa (a cím a város egyik kerületére utal), ahol természetes az etnikai és osztályalapú szerveződés, a durva diáktüntetések zajában pedig egy család széthullásának, egyszersmind megerősödésének lehetünk tanúi. A Roma lényegében Cuarón saját középosztálybeli családjáról (az ő alteregója a második legidősebb fiú), illetve dajkájáról, Cleóról szól, a mély önéletrajziság pedig az érzelmek, a személyes sík mellé horgonyozza le a rendezőt. A társadalmi vetületben senkit nem kárhoztat, csupán az események háttereként, egy létező állapotként mutatja be mindezt. Persze nem hallgatja el az egyenlőtlenségekből származó tragédiákat vagy anomáliákat sem: Cleo párkapcsolata mellett ilyen például a család Cleóval szemben tanúsított szerető távolságtartása. Mellette állnak a bajban, de nem tudják, hány éves. A film tetőpontja, amely mindkét fél számára az addigi keretek áttörését jelenti pedig sztorivá válik a családi asztal mellett.

Cuarón filmjéhez valószínűleg azért annyira könnyű kötődni,

mert egy mindenki számára ismerős pszichés folyamatot alakít filmmé. A Roma tulajdonképpen azt mutatja be, hogy milyen felnőttként elgondolkodni valamin, amit gyerekfejjel egészen másnak láttunk. Mint a rendező is nyilatkozta, gyerekként adottnak veszünk mindent, amivel szembesülünk, az események mögöttes jelentőségét viszont csak később érthetjük meg. A film ezt a jelenséget imitálva folyamatában tárja fel és értelmezi a titkokat és érzelmeket, a kifejezetten hosszú expozíció után megdöbbentő mélységekig vezetve a nézőt. A zárkózott szereplők (elsősorban a felnőttek) egészen addig rejtegetik a valóságot egymás és a gyerekek elől, ameddig már nincs tovább – a kirobbanás pedig a néző számára is katartikus erejű. Egy családját elhagyó édesapa vagy egy terhesség azért válik a Roma drámai sarokpontjaivá, mert ennek a családnak ezek jelentik a világot – a film pedig sikeresen szippantja olyan mélyre a nézőt, hogy tökéletesen átélhetővé váljon, a sajátunkként érezzük át mindazt a fájdalmat, amit okoznak.

Maga a történet tehát a messzemenőkig hétköznapi, Curarón stíluseszközei, elsősorban az operatőri munkája viszont költeménnyé nemesítik a Romát. Manapság a filmművészetből fájdalmasan hiányzik a filmképek többlettartalma: „szép képnek” csupán az esztétikus, látványos felvételeket tartjuk, de nagyítóval kell keresni az olyan alkotásokat, amelyek a képeket nem csupán kényszerű eszköznek tekintik a történetmeséléshez. A Roma ezzel szemben határozottan képekben gondolkodik, nem csupán szép, hanem beszédes képekből komponál lenyűgöző erejű műalkotást. Cuarón alaposan végigpásztázza a film közegét, elidőzik az apró, de sokatmondó részleteken, ez az odafigyelés pedig szimbolikus tartalommal ruház fel egy széttört cserépedényt vagy a magasban elsuhanó repülőgépet. A rendező láthatóan olyan mélyen ismeri a világot, amit rekonstruálni szeretne számunkra, hogy

pontosan tudja, mit, mivel és hogyan szeretne kifejezni benne.

Bár Alfonso Cuarón már közel harminc éve aktív és elismert filmrendező, megkockáztatom, hogy a Roma az első igazi szerzői filmje – és nemcsak azért, mert egyszemélyben ő az író, rendező, operatőr, vágó és producer. A mexikói rendező eddig is nagyszerű filmeket alkotott (Anyádat is!, Az ember gyermeke, Gravitáció, de még a Harry Potter és az azkabani fogoly sem lóg ki a sorból), de a történetmesélés vágya eddig mindig erősebb volt az önkifejezésnél. Persze mind a stíluseszközök terén (hosszú beállítások), mind a történetek vázában (erős hősök kaotikus környezetben) találni hasonlóságokat a filmjei között, de ezekből a motívumokból mostanáig nem rajzolódott ki egyértelműen, milyen egy Cuarón-film.

Alfonso Cuarón: RomaA Roma – meglehetősen konzervatív, de aligha vitatható gesztussal – azt a felfogást erősíti meg, hogy a legnagyobb művészet mégiscsak önmagadról, közérdekűen mesélni, mint tették ezt a legnagyobb szerzői rendezők (vagy akár az írók, költők) is Bergmantól Fellinin át Tarkovszkijig. Cuarón az ő nyomukban jár, amikor a gyerekkoráig visszavezetve egy kései így jöttem-filmmel vall önmagáról. Többszörös Oscar-díjasként, Hollywoodban és világszerte ünnepelt rendezőként újra otthon, újra spanyolul forgatott, visszatérve a 2001-es Anyádat is! idején hátrahagyott világához. A Romát a számtalan filmes fantáziavilág után a realitás uralja, de a költői szépségű, fájóan nosztalgikus realitás. Cuarón hihetetlenül alaposan átgondolta a filmjét, például alig észrevehetően számos filmklasszikust idéz meg, miközben a saját filmjeire is előre- (vagyis vissza)utal. Mi inspirálta a Gravitációt vagy Az ember gyermeke szülésjelenetét? Cuarón remek ízléssel, tolakodástól mentesen mutatja be,

miért és hogyan is lett belőle az, aki.

A Roma egyszerűséggel álcázott sokrétűsége letaglózó, így teljességgel csak több nappal a megtekintése után képes kifejteni a hatását. A film íve, világképe, mondanivalója olyan észrevétlenül bontakozik ki, hogy először nehéz is szavakba önteni, mitől jó, mitől különleges.

Cuarón titka, hogy sikerrel teremt egyensúlyt a személyesség és a közérdekűség között – ami számára privát küldetés volt, a néző előtt monumentális vallomásként, gyönyörű mesterműként teljesedik ki.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
[email protected]

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya