Amerikai társait megszégyenítően kidolgozott maffiafilm lett az olasz Suburra, sőt megkockáztatom, az utóbbi évek legjobb neo-noir mozija. Egyedül a szerzői ujjlenyomatot hiányolom belőle.
A Netflix globálissá válásával egy világméretű vetélkedés kezdődött el a netes (vagy video-on-demand) alapú filmnézés piacán, a fő rivális pedig az HBO. Utóbbi évtizedes eredményekkel rendelkezik szinte minden országban (még az Egyesült Államokban is), és mondhatjuk, világszerte sikerrel pozicionálta magát „nem tévének, hanem HBO-nak”. A Netflix így mindenhol lépéskényszerből indul. A rivalizálás győztesei egyértelműen a nézők, de nemcsak ők: a filmkészítők is. A vetélkedés eredményeként a csatornák elkezdtek filmeket készíteni Amerikán kívül, helyi nyelven, nem hollywoodi, hanem helyi filmkészítőkkel, helyi témákról, helyben. Így született meg a Suburra, amelyet Itáliában tavaly októberben mutattak be, a világ többi részén pedig ugyanekkor elérhetővé tette saját csatornáján a készíttető Netflix.
A gyártásnál az elsődleges cél tehát a helyi nézők megnyerése volt, de fontos szempont volt az is, hogy a végtermék határokon átnyúlóan is élvezhető legyen. Ez a kettősség egyértelműen látható a Suburrában, ahol a közös pont maga a történet: a maffiacsaládok működése és összefonódása a közélettel egy gyakran feldolgozott téma az olasz filmművészetben, de máshol is. Rögtön a méltán magasztalt hollywoodi képviselők juthatnak eszünkbe (A tégla), de egészen sajátosan ilyen volt az orosz Leviathán, vagy épp a napokban a magyar mozikban is látható, argentin A klán.
Olaszországban 2008-ban például két olyan mozi is készült, amely – teljesen eltérő megközelítéssel – a gengszterek vetélkedését, valamint a legmagasabb szintig elérő politikai kapcsolataikat mutatta be. Ez volt az Il Divo – A megfoghatatlan és a Gomorra. Mintha a kettő szerelemgyereke lenne a Suburra.
A legmagasabb ponton álló maffiavezér aktuális célja adja az események kereteit: szeretné felépíteni „Európa Las Vegasát” Róma kikötővárosában, Ostiában. A nem egyszerű, de látszólag simán haladó terv három irányból ütközik váratlan akadályba. Egy parlamenti képviselő kavar be, amikor egy szálloda éjszakai orgiáján drogtúladagolásban meghal az egyik prostituált, aki ráadásul még kiskorú is volt (a politikus kérésére). Másrészt az adóssága folytán öngyilkosságot elkövető apa a halálával az újgazdag fiára testálja korrupt ügyeinek felelősségét, amivel a fiú nem tud megbirkózni. Mindeközben pedig a pápa elárulja egyik bizalmasának: le fog mondani.
Bár a cél közös, az egyéni érzelmek rendre felülírják, legyen szó félelemről, büszkeségről, bosszúvágyról. Az események a karakterek hibás döntései folytán váltanak irányt, hiába próbálja mederben tartani a maffiavezér. Ettől kiszámíthatatlan a Suburra, ahol ráadásul az idő is szorítótényezőként lép be, és valahogy az egész légkörre ránehezedik egy szakrális nyomás a pápától.
Klasszikus neo-noir mozit láthatunk tehát, ahol minden szereplő sáros, minden szereplő antihős: gengszterek, maffiózók, politikusok, korrupt bíborosok és csaló üzletemberek – épp úgy, mint a Gomorrában. A női karakterek szintén romlottak, kurvák vagy drogosok. Az ellenpólus teljesen hiányzik: rendőr például egyszer sem szólal meg a filmben, de maguk az áldozatok is mind olyan figurák, akiket nem tudunk szívből sajnálni; anyák egy pillanatra se jelennek meg. A rendező senkit és semmit nem kímél, a történet során elbukik az apa, aki nem képes megóvni gyerekét, a fiú, aki nem törődik apjával, a pap, aki nem tudja megtartani a rábízott titkot, az államférfi, aki hazája érdekei elé helyezi sajátját. Ugyanígy az érzelmek szintjén: a szerelem elvérzik, mert a szerető számára fontosabb a saját élete, mint szerelméé; a hűség, ami senkinek se fontos, és még sorolhatnám.
A látvány egyik hangsúlyos eleme a víz, ami szintén egy klasszikus noir-alkotórész. A Suburrában számtalan formában belép a történetbe a víz, legyen szó tűzoltó esőről, öngyilkosságot leplező folyóról, diadalittas vizeletről vagy a haláltusát lezáró, talajból feltörő csatornavízről, álomépítésre használt üveg párájáról. A képi világ önmagában is lenyűgöző, tökéletes beállításokkal operál a film, amelyek egy része ikonikus pillanatképként vésődik örökre az emlékezetünkbe (a kedvencem a szárnyaszegett madárként gubbasztó lány képe a tengerparton), sok egyéb képkocka pedig visszautal a régmúlt klasszikusaira. Közben pedig szól az M83 futurisztikus, szinte üvegből és fényből komponált zenéje. Minden a helyén van.
Képnyelvileg ezért a Suburra sokkal közelebb áll az Il Divóhoz, mint a Gomorrához, persze Paolo Sorrentino egyedi látásmódja nélkül, a kapcsolódási pont inkább az erős rendezés, a stilizált és határozottan beállított jelenetképek. Más kérdés, hogy a témája – és a címekben rejlő azonos ritmika – a Gomorrához fűzi, de sokkal inkább a sikerkönyvhöz (vagy talán az abból készült, lagymatag 2014-es sorozathoz), Matteo Garrone mozija azért ennél sokkal mélyebb és tartalmasabb volt. A látvány kiválóan rávilágít a különbségre. A Suburrában minden karakter sármos és igényes megjelenésű függetlenül a hátterétől, ezzel szemben a nápolyi alvilágot bemutató film ikonikus alakja, aki a plakátokra is rákerült, éppenséggel a girhes, csontsovány Ciro vagy becenevén Cukorborsó.
Sorrentino és Garrone tehát eltérő módon, de egy meghatározott mondanivaló érdekében játszottak a látvánnyal – éppen ezt nem éreztem Stefano Sollima filmjén. Mintha a rendezőből hiányzott volna a közlés iránti vágy. Pedig előző mozijában még láttam rajta, az A.C.A.B. – Minden zsaru rohadék valódi üzenettel bírt, ahogy három éve írtam: „az az érzés lesz úrrá a nézőn, hogy a rendőrök csak látszólag különböznek ellenségeiktől, valójában az egész olasz társadalom a süllyesztő peremén imbolyog”.
Ez lett tehát a Netflix-Olaszország együttműködés eredménye: egy hibátlan és tökéletes iparosmunka. A nézők számára kiváló szórakozás, Stefano Sollima számára pedig ugródeszka – mert ha szerencséje van, kollégái sorsára jut. Sorrentino és Garrone például 2008 után 2015-ben ismét egymással vetélkedtek Cannes-ban, előbbi az Ifjúsággal, utóbbi a Tale of Tales–szel, ami nem csak arra utal, milyen irányba mozdult el művészetük, de arra is, hogy immár hollywoodi sztárokkal dolgoznak. Vajon milyen lesz, ha egyszer Magyarországon is forgat majd a Netflix?
