Philippe de Chauveron a Bazi nagy francia lagzik után ismét kijátszotta a multikulti kártyát – ezúttal a Romazuriban egy roma családot szabadított rá Christan Clavier-re. Az eredmény vicces, de nem tudja megismételni a rendező előző filmjének sikerét.
Míg a Bazi nagy francia lagzikban Clavier egy erősen nacionalista karaktert játszott, a Romazuriban épp ellenkezőleg: egy szélsőségesen liberális figura bőrébe bújik. Jean Etienne (Christian Clavier) új könyve, a Tárt karokkal, a befogadást és elfogadást hirdeti. Amikor egy televíziós vitában a férfi ellenfele azzal vádolja, hogy csak beszél, de nem cselekszik, élő adásban meghív egy rászoruló roma családot. Legnagyobb megdöbbenésére hamarosan be is csönget egy kilenctagú família, akik úgy érzik, Fougerole családban végre megmentőkre leltek.
A kényszeres együttélés igencsak megviseli a franciákat – akik azonban a film végére közelebb kerülnek a Babik (Ary Abittan) vezette kompániához, mint azt valaha is gondolták volna.
Philippe de Chauveron filmje jószándékú bohóckodás, ami az elfogadást hirdeti, eszköztárában azonban kontraproduktív sztereotípiák és előítéletekre épülő poénok lapulnak, így a film hatása vegyes. A legnagyobb probléma, hogy bár a humor ül, sem a Fougerole családot, sem Babik hangos bagázsát nem tudjuk szívünkbe zárni. A rendező a film utáni beszélgetésen elmondta, hogy szándékosan ábrázolta szélsőségesen, egyfajta karikatúraként a szereplőket, én azonban úgy vélem, kicsit túllőtt a célon.
A felvilágosult liberálisok álszentek és képmutatók, Babik csürhéje pedig pontosan azokat a kellemetlen tulajdonságokat hordozza magán, mely jegyekkel széles körben megbélyegzettek a romák. Nem tudom szépíteni, náluk idegesítőbb családot ritkán látunk, nincs az a liberális értelmiségi, aki önként összebútorozna velük. De nem csak ők borzalmasak, Clavier karaktere is tenyérbemászó, ahogy a felesége (Elsa Zylberstein) sem sokkal jobb.
Az egymástól tanulás, az egymáshoz alkalmazkodás pedig nyomokban sem lelhető fel a filmben, nem derül ki, hogy pontosan melyek is azok az értékek, melyek miatt tisztelniük kellene egymást a feleknek.
Hogy mi az, ami miatt mégis fontos, hogy készülnek ilyen filmek? Mert ha ügyetlenül is, de a toleranciát hirdetik – ez pedig olyan akut és égető kérdés ma Európában, amiről nem lehet eleget beszélni. Ráadásul, ha túltesszük magunkat a fenti problémákon, az idei év egyik legnépszerűbb francia filmje könnyed nyári móka, ami egynek pont jó – pláne ha az embert szereti az ilyesmit, vagy legalább Clavier nagy rajongója.
