Kritika

Romero-film új köntösben – A tébolyultak

A tébolyultakŐrület jó ez a cím, beindít egy gondolatláncot: tébolyultak, elmeháborodottak. Definíció szerint azon emberek, akik nem rendelkeznek reális ön- és környezetképpel. A reálist persze az átlag szüli, így könnyű kicsúszni az normálisból, arról nem is beszélve, hogy a megváltozott helyzet megváltozott viszonyrendszert szül. Egy inváziós szituációban, amelyben az otthon békéjét humán jelleggel alig rendelkező (maszkos, állig fegyverezett) katonák bolygatják meg, vajon tébolyultnak számít-e, aki önvédelemből puskát ragad? Vagy hogy ez lenne maga a kórság, ami miatt földre szállt a hadsereg? De akkor a katonák brutalitása még normálisan indokolható, vagy ez már szintén a kórság folyománya? George A. Romerónak, a zombifilmek királyának 1973-as The Crazies című alkotása még eljátszik ezzel a gondolattal. Az ugyanez címen bemutatott  2010-es Breck Eisner film jelekkel látja el a vírussal fertőzötteket, s a bizonytalansági tényezőt ijesztegetéssel pótolja – több-kevesebb sikerrel.

George A. Romero 1968-ban rendezte meg Az élőhalottak éjszakáját, amivel a világra zúdította az imbolygó hullaevők sorscsapását. A téma tíz évvel később teljesedett ki a Holtak hajnalával (1978), amikor az áruházba zárt hősök helikopterre szállásakor egyértelműen kinyilatkoztatik a világvég. A The Crazies a kettő között, 1973-ben született, s ugyan nem zombifilm, tökéletesen passzol a tematikához. Kisvárosi környezetben játszódik, ahol egyszer csak valaki megőrül, lemészárolja feleségét és felgyújtja a házát két kisgyerekével együtt. Ez a film nyitójelenete. Pontosabban: egy gyermeki hancúrozás, ahol a bátyus húzza a hugicát, zseblámpával villog neki, de csak addig, amíg meg nem látják apukát, amint darabolja a ház belsőbútorzatát és anyukát, a vérébe fagyva. A játékijedelemből hamarosan valódi rettenet lesz, és nem sokkal utána pedig világégés. A történet egy lezuhant repülőgépről regél, amin biológiai fegyver volt. A vírus az ivóvízbe kerül, és megfertőzi a város lakosait, akik ettől megtébolyodnak. A téboly különleges agresszióval és a bűntudat megszűnésével jár. Nincsenek külső jegyei, és a lefolyása egyedenként variálódik, kiszámíthatatlan. Felsőbb hatalmak karantén létrehozását és a lakosság összegyűjtését rendelik el. Emiatt rengeteg fehér ruhás, maszkos katona lepi el a települést. Csakhogy a farmerek kemény emberek, mindenkinek puskája van, s aki tud, védekezik – önvédelemből vagy már tébolyultságból, ezt senki nem tudja. Idővel pedig a fehér ruhások is kezdenek megőrülni. Az egészből egy nagy hajtóvadászat kerekedik, mindenki lő mindenkire. Amitől a film bája mit sem öregedett, az a kegyetlen humor, ha úgy tetszik, cinizmus. Csak pár példa: a parancsnok rá akar gyújtani, de útban van a maszkja, a karanténba terelés előtt hosszú perceket áldoz a rendező a fiatalok buli jelentére, amibe teljesen abszurd módon keverednek a katonák, vagy amikor tárgyalási közben előkerülnek a szendvicsek, az uborka. Mindez mit jelent? A szereplők emberek. S ugyan lassan itt a világvége, de ők ezt még nem tudják. Az inváziós miliő órák, napok alatt alakul ki, ennyi idő alatt nem vész el minden humán érdeklődés, környezet. A több mint harminc éves film gyenge pontja a vizuális megalkotottság: a vágás gyors és pörgős, de a festékpisztolyokkal lövöldöző karakterek nem éppen meggyőzőek. Kevés figyelmet szentel a látványvilág kialakítására, illetve képi kompozíciók megteremtésére. Bár ez valószínűleg a költségvetés nagyságrendjével is összefügg, s talán emiatt is reményteli egy kortárs adaptáció, amiben ráadásul a mester maga is közreműködik (forgatókönyvíró, producer).

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Breck Eisner – az adaptáció elkövetője – nem éppen a semmiből jött csodagyerek, ugyanis édesapja nem más, mint a Michael Eisner, a Disney-birodalom első embere. Breck Eisner pedig eleddig már előrukkolt egy kalandfilmmel (Szahara, 2005) és egy gondolatolvasós krimivel (Gondolatbűnök, 2003). A tébolyultak színtere egy amerikai kisváros, ahol mintaközösség él szuperférfi seriffel az élen. A seriff gyönyörű szőke felesége a városka orvosa, és gyereket éppen vár. Ez egyébként illeszkedik az eredetihez, ott ugyanis szintén egy pár van a középpontban – még ha nem is ennyire kiemelve – , ahol a nő gyereket vár, igaz csak nővér, a férfi, aki pedig még nem a férje, önkéntes tűzoltó. 1973-ban Romero elegendőnek tartotta az invázió jelenét bemutatni, az in medias res szellemében, az előzmények, a normális élet bemutatását szinte teljesen kihagyva. A 2010-es adaptáció hosszú előjátéka a város szerető lakosságáról szól, illetve a seriff nagyszerű jelleméről. Olyannyira középponti a szerepe, hogy ő találkozik az első tébolyulttal, ő találja meg a repülőt, ami lezuhant a folyóba (a mindenféle vírusokkal egyetemben), s természetesen ő fejti meg az ivóvíz balszerencsés szerepét. Ezek után szinte természetes, hogy számos megmentési akció főszereplője és az utolsónak feltűnő emberi alakok egyike is  ő lesz.

A tébolyultak

Eisner filmjében a vírusnak egyértelmű jelei vannak, aki megkapja, annak magasabb lesz a testhőmérséklete, elered az orra vére, és a végén szinte szörnnyé válik a kidagadó, izzó erektől. És persze a pusztítás, az ölés fékezhetetlen vágya. A film legizgalmasabb része ennek ellenére mégis az, amikor a seriff segédjéről még nem tudjuk egyértelműen, hogy pusztán vérszemet kapott és gyerekkori kalandfilmjeinek izgalmát éli meg az inváziós helyzet kihívásaiban, vagy már ő is tébolyodott. Meghatározó hangulatelem még a kor kegyetlen, gépies precizitása. A megérkező haderő információban gazdag, disszeminációra azonban nem hajlamos ufók osztagának benyomását kelti. Ráadásul mintha kézben tudnák tartani a dolgokat. Ezt erősíti az időnként megjelenő madártávlatú számítógépes kép, ahol bárki és bármi bemérésére kerül(het). Ijesztő korlenyomat az erős és magabiztos felső hatalmakról, akik elég erősek ahhoz, hogy pusztítsanak, de nem elég erősek ahhoz, hogy ezt – és építésről még nem is beszéltünk – kordában is tartsák. Az egyén kicsinysége kisebb, mint valaha. A zárlat pedig mindkét film esetében pesszimista.

A tébolyultak

Ha választásra kerülne a sor, bizony az 1973-as filmnél tennél fel a kezem. S talán meglepő, hogy ebben a gyorsan öregedő művészeti ágban győzni tud egy közel negyvenéves film, de G. A. Romero The Crazies-e okosabb film, gondolatilag messzebbre mutat. Esiner pedig nem használja ki elég tartalmasan saját előnyeit: a kortárs filmtechnikából és a költségvetésből adódó lehetőségeket. Pedig a technika és az ész egységében egy igazán ütős inváziós film születhetett volna!

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője. kellermirella@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Filmtekercs Filmklub s03

Filmtekercs Filmklub

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

0
Kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is, szólj hozzá!x
()
x