Kritika

Reisz Gábor egy drámakirályfi – Rossz versek

Rossz versek

Egyszerre több és kevesebb is a Rossz versek a VAN-nál: Reisz Gábor szélesebben merít, mégis kevesebbet markol. De továbbra is végtelenül szórakoztató.

2014-ben a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan látszólag a semmiből érkezve hatalmasat robbant. A magyar film tetszhalott állapotban lebegett éppen: vagy súlytalan játékfilmek készültek, vagy emészthetetlen művészmozik. A VAN viszont kilépett ebből a mederből: fanyar humorral, nagyfokú öniróniával beszélt egy generáció minden problémájáról. És a nemzedék imádta, megnézte a moziban, akár többször is. Aztán a hírnév hátán a film eljutott más nemzedékek tagjaihoz, akik értetlenül álltak előtte. Egy idő után világossá vált: ha a néző nem tud azonosulni a főhőssel, Szentesi Áronnal, akkor számára a VAN nemhogy értelmetlen, de felháborító. Mert mégis minek kell piedesztálra emelni egy ilyen fickót?

Biztos vagyok benne: a Rossz versek ugyanilyen megosztó lesz.

A film egyik meghatározó jelenetében a főhős az égnek emeli a tekintetét, és villámokkal súlyosbított esőben azt üvölti: „Én egy Szarjános vagyok!

Tehát Reisz Gábor ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Csak épp a főhőst ezúttal Merthner Tamásnak hívják, és ezúttal ő alakítja (ami nem biztos, hogy jó döntés volt, mert színészkedni sajnos nem tud olyan jól, mint rendezni vagy írni). A film pedig bizonyos értelemben megint nem szól semmiről. Anna (Nagy Katica) szakít Tomival, a fiú pedig elkezdi feldolgozni. A szakítás révén felidézi gyerekkorát, és sorra keresi a hibát – hol siklott félre az élete?

Így a Rossz versek kusza és csapongó, mint az emlékezet, mint a múltidézés az ember fejében. Tomi élete halad előre – hazajár a szüleihez időnként, reklámfilmet rendez, találkozik a barátaival – de közben folyton eszébe jut vagy felidéz valamit 8, 13 és 17 éves korából. Sőt, a film még arra is kitér, hogy az emlékezet nem megbízható és állandóan változik.

Szakítós film a Rossz versek, azon belül pedig férfiszakítófilm. A zsáner változásai szépen lekövetik a férfi ezen archetípusának generációs változásait. Woody Allen még totális különc volt az Annie Hallban, aztán jött a geek John Cusack/Nick Hornby a Pop, csajok, satöbbivel, őt követte a még mindig kissé fura Jim Carrey és Michel Gondry az Egy makulátlan elme örök ragyogásával, majd a már szinte teljesen átlagos Joseph Gordon-Levitt és Marc Webb az 500 nap nyárral. A változás iránya más értelemben is megjelenik: a drámai kiborulás – amelynek joga korábban a nők kizárólagos privilégiuma volt – egyre inkább elfogadottá vált a férfiak számára is. Tehát a drámakirálynők mellett megjelentek a drámakirályfik is.

A felsorolt filmekben három közös vonás szembeötlő, és mindhárom megfigyelhető a Rossz versekben is: a már említett nem-lineáris történetvezetés, a főhős szeretnivaló lúzer személyisége, illetve a vizuális ötletekben és gegekben megvalósuló formanyelv. Tomi sok tekintetben épp olyan, mint a felsorolt alkotások férfi főszereplői. A rendező viszont megpróbál továbblépni azon a leegyszerűsítő állításon, hogy ez az archetípus szimplán csak szerencsétlen. Épp erre keresi a választ: hogy lehet, hogy egy volt vízilabdázó, verseket író, gitározó, reklámfilmrendező fickót egyszer csak kidob a csaja? Nagyon bölcsen nem a nőt hibáztatja, sőt igazából Annáról szinte semmit nem tudunk meg – ellentétben Annie Hallal, Summerrel vagy Clementine-nal.

De nem csak ebben más, mint a többi film. A fentiekkel szemben Tomi ugyanis vérbeli Y-generációs figura. És mint ilyen, képtelen felnőni. Fiúként, kamaszként majd felnőttként is Tomi mindent abbahagy – az a furcsa, hogy erre a mintára nem figyel fel. Sőt, a végkicsengés még rá is erősít a narratívára, hogy ez a helyes lépés. Így összességében furcsa kettősség jellemzi a filmet és magát a generációt is. Egész idő alatt önmagát keresi, mégis a külvilág számára ez az elveszett nemzedék.

A Rossz versek pedig pont olyan, mint a főhőse: keresi a választ az élet nagy kérdéseire, de nem jut semmire.

Ez viszont nem feltétlenül baj, mert ezekre a nagy kérdésekre nem lehet választ találni. De akkor is: van egy ígéret, amit nem vált be a film. Helyette viszont sokat beszél a gyerekkorról és a művészetekről kultikus beszólások formájában, ilyeneket mond, hogy „Mindig féltem Arany Jánostól: szerintem pont úgy néz ki, mint Sztálin”. Vagy „Féltem a Jézuskától – te nem félnél valakitől, aki éjszaka csak úgy bejön a lakásodba?” És közben folyamatosan reflektál a kis magyar valóságra, de a VAN-hoz képest mélyebb merítésben, retrospektíven is. A mai harmincas generáció magyarságát meghatározó identitástudat sarokköveit kitűnő stílusban idézi fel a rendező a szó szerint fapados oktatástól a béna óriásplakátokon át addig az emlékig, amikor arcon öntik a főhőst politikával (egyébként ezek miatt a tallinni sajtóvetítésen a külföldi újságírók egy szót sem értettek a filmből). Reisz Gábor az önreflexív karakterét és annak magyarságát fanyar öniróniával mutatja be, és remek érzékkel így megmenti a nézőt attól, hogy az egész útkeresést túl komolyan vegye.

reisz gabor rossz versek sajtonap 5 Takacs Kati

Mindezt pedig ötletes vizuális formanyelvvel interpretálja. A trükkös megoldások, amelyek már a VAN-t is színesebbé tették, most még frappánsabbak lettek, a vágás például egészen lehengerlő, Tálas Zsófia szenzációs munkát végzett. Kifejezetten szórakoztatóak a különböző filmes bevágások (Szomszédok, Híradó), ráadásul ezek mellé még a rendező hozzátett egy sor filmművészeti referenciát például A remény rabjaiból, a Fargóból vagy az Amélie csodálatos életéből (igaz, utóbbiból nem csak a képi világot emeli át). Emellett megannyi motívum végigkíséri a történetet (levendula, csirke), amiből egyértelműen az ajtó a legszebb és legtartalmasabb.

Tehát kétségtelenül gazdagabb, koherensebb és színesebb a Rossz versek a VAN-nál.

Mégis ugyanolyan érzés kering bennem, mint Nemes-Jelesnél a Saul fiaNapszállta kapcsán: ugyan a szerzői vonások erősödnek, az életmű mégis csak szűkül. Talán ellentmondásosnak hangzik azt kijelenteni egy mélyen önéletrajzi elemekből táplálkozó filmről, hogy túlontúl óvatos, de van erre egy találó sportnyelvi kifejezés: hazai pályán játszik. Ha a Nekem Budapest Péterét hozzáveszem, Reisz Gábor harmadszorra mesél önmagáról. És ugyan ezt remek stílusban teszi, ráadásul nemzedéki társam, úgyhogy ezer szálon tudok kapcsolódni a karakteréhez, de mostanra már szívesebben látnám őt valami másról mesélni.

Kérdés, hogy Reisz Gábor (Tamás, Áron vagy Péter) felnőtt-e már egy más típusú, más műfajú film elkészítésének feladatához. Az biztos, hogy a tudása megvan hozzá, a kérdés az, hogy hisz-e magában eléggé ehhez. Vagy lehet, hogy egy Y-generációs sosem nő fel teljesen?

***

A cikkben egy idézetet a film marketing ügynökségének kérésére javítottunk. 

A cikket a hazai premier kapcsán 2018. december 28-án frissítettük.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. [email protected]

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya