Kritika

A világ leggusztustalanabb embere ­– Rosszul vagyok magamtól

Kristoffer Borgli norvég rendező filmje, a Rosszul vagyok magamtól egy videoklip formába öntött kórkép egy emberről, aki mindent megtesz azért, hogy figyeljenek rá. Egészen addig, amíg sztár helyett – Joachim Trier hősével ellentétben ­– valóban a világ legrosszabb embere lesz.

Nehéz kiegyensúlyozottnak lenni egy olyan korban, ahol mindenki lefekvés előtt az okostelefonját simogatva lesi az ismerősei legszebbnek vélt oldalát, hogy aztán szorongva hajthassa álomra a fejét. Ember legyen a talpán, aki függetleníteni tudja magát az egymást érő citybreakek látványától, a szoptatás mellett edző kismamáktól, a gondosan elkészített és megfelelő fényviszonyok között fotózott avokádós szendvicstől, mások tökéletesnek tűnő párkapcsolatától és szakmai sikereitől. Ezt az érzést pedig egy jól sikerült szelfivel, vagy egy kellőkép szétfilterezett poszttal próbáljuk elhessegetni, de ez pusztán tüneti kezelés egy korunkat behálózó problémára.

A Rosszul vagyok magamtól főhősnője ennél radikálisan eszközökkel próbálja „legyőzni” a mások figyelemének hiányát: Signe (Kristine Kujath Thorp) szerint ugyanis csak a nárcisztikus emberek sikeresek, és ő azért dolgozik egy pékségben, mert ő kívül esik ezen a kategórián. Azonban ezt csak addig bizonygatja, amíg egy furcsa balesettől és képzőművész barátja sikerének irigylésétől feltüzelve egy orosz droghoz nyúl, ami durva elváltozásokat okoz az arcán és egyből a sajnálat és az érdeklődés kereszttüzébe helyezi őt.

Signe esztétikus arca a klasszikus szépségideál szerint csúnyává válik, ő viszont sosem volt még ennyire boldog:

címlapokon szerepel, interjút ad és mindig picit jobban mitizálja „betegségének” történetét. Nem nehéz sejteni, hogy az önmérgezés, a nárcizmus és a hazugságspirál egy lassan a főhős nyaka köré tekeredő, saját farkába harapó kígyóvá válik.

Kristoffer Borgli első ránézésre a skandináv fekete komédiákból jól ismert módon figurázza ki és torzítja a végsőkig filmje tárgyát. Signe figyelemhiánya rövid idő alatt mentális problémává duzzad, és vásznat nézve a nevetés helyét fokozatosan átveszi az undor, a sajnálat és a megvetés. Borgli fókusza azonban nem a Titánban tökélyre fejlesztett testhorroron, hanem hőse viselkedésén, a filmben megrajzolt személyiség torzulásán van. Lassú variós képeket használva tart közel egyre gátlástalanabb hőséhez, megmutatja, ahogy a saját, csak VIP vendégeket fogadó temetésének fantáziájára szexel, hidegvérrel bezárja a mosdóba a valóban fizikailag sérült modelltársát egy fotózáson, és valósággal fürdik az általa kreált hazugságtengerben.

Signe őrülete mégis egy nagyon hétköznapi, emberi dolgot testesít meg ­– a mindannyiunkban jelenlevő igényt a figyelemre, a szeretetre és az elfogadásra.

A fizikailag is felismerhetetlenné torzult személyiség problémája a túlzásokon át is nagyon átélhető, hiszen kinek ne számítana, hogy érzik-e a jelenlétét egy szobában vagy sem?

A Rosszul vagyok magamtól dramaturgiáját ez az extrém külsőbe csomagolt, de valójában átélhető probléma kettőssége mozgatja, ehhez pedig szuper színészek és egy egységes, de minden kockájában az Instagram, a divat és a kortárs reklámok képi világát idéző esztétika társul. A forgatókönyv számos aktuális problémát vet fel, néhányat belőlük még Ruben Östlund is megirigyelne. Borgli tükröt tart a „tökéletlen” szépséget hirdető, sérülteken élősködő divatiparnak, mondván, hogy egy nem konvencionális kinézetű ember is csak egy bizonyos ingerküszöbig szép. Signe csak addig jó az ügynökségnek, amíg szalonképes, amikor viszont vérző fejjel összeesik egy fotózáson, mindenki a saját bőrét menti.

A film erősen kontemplatív, társadalomkritikus jellege ez esetben ad és elvesz egyszerre. A Rosszul vagyok magamtól nem ad fogódzókat a hős állapotának megértéséhez, egy néha felmerülő hiányzó apán kívül nem sok sejtésünk van arról, hogy miért akarja ez a lány mindenkinél jobban, hogy ő legyen a világ közepe. Elcsúsznak a hangsúlyok, érzelmileg nehezen tudunk menni a hős kálváriájával. Ráadásul a valóság és a vágyott világ ütköztetése egy adott ponton nagyon önismétlővé válik, a filmet középszerűvé téve. A mindennemű pszichologizálás hiánya miatt távol marad a hős, viselkedése egyszersmind elrettenti nézőt, és talán picit nevelni is akarja. Lehetséges szeretni egy ennyire beteg, kívül-belül sebzett embert? Empátiával viszonyulunk hozzá, ha megértjük, vagy őt és magunkat is becsapjuk vele? Ez talán Borgli filmjének legnagyobb kérdése, amire részben választ is kaphatunk, ha van gyomrunk végignézni, hogy másfél órán át mérgezi magát a világ talán valóban legrosszabb embere.

A Rosszul vagyok magamtól november 17-től látható a mozikban.

Incze Kata

Incze Kata 2018-ban végzett a kolozsvári Sapientia filmkészítés szakán, mester tanulmányait is ott folytatta. Jelenleg diplomafilmjét készíti, rendezőasszisztensként dolgozik és rendszeresen publikál a Filmtetten is. Szereti a hollywoodi reneszánszt, az amerikai független filmeket és mindent, amiben sokat beszélnek és mégis izgalmas.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!