Ha már csömörünk is lenne a gazdagokon élcelődő szatírák igencsak túltelített filmes trendjétől, a téma legújabb indie variációjának mégiscsak érdemes egy esélyt adni. Az önironikus Rotting in the Sun ugyanis még saját rendezőjével is kegyetlenül elbánik.
Sebastián Silva chilei rendezőről már legelső nagyjátékfilmje, a 2007-es Life Kills Me óta tudjuk, hogy igazán otthonosan a fekete humorral operáló, társadalmi tabukat feszegető, abszurdba hajló meta-komédiák világában mozog. Legújabb filmjén is rajta hagyta szerzői kézjegyének árulkodó ujjlenyomatait: a Sundance Filmfesztiválon debütáló Rotting in the Sunt is a humorba ágyazott diszkomfort, a kaotikus szituációk végeláthatatlannak tetsző sora, a kézikamerás stílus miatt dokumentumhatású felvételeket a műfajiság irányába terelő thriller-elemek, és az abszurdba hajló túlzások mögött felsejlő, húsbavágóan valós problémák jellemzik.
A Rotting in the Sun középpontjában egy, az élet értelmetlenségén merengő, drogfüggő rendező áll, aki még a (minden értelemben) homokos tengerparton is csak öngyilkosságát tervezgeti. Miután kis híján vízbe fullad, közeli kapcsolatba kerül a megmentésére siető meztelen férfitestek garmadájából kiemelkedő egyik pénisz gazdájával, egy ismert influenszerrel, aki a balesetet követően ráakaszkodik a rendezőre. Mindkettőjük feltett szándéka, hogy kihasználják a másik kapcsolatait. A rendező az influenszer népszerűségét meglovagolva próbálna releváns maradni, az influenszer pedig a rendező befolyása és filmkészítői képességei segítségével próbálná megvalósítani saját magát ünnepeltető álomprojektjét.
A film első harmadának explicit szexualitását és komikus felhangját elnézve akár még egy queer szexkomédiára is számíthatnánk, azonban a változatosabbnál változatosabb férfi nemi szervek felvonultatása nem része a konfliktus és a bonyodalmak kibontakozásának, egyszerűen csak a privilegizált rendező és a felszínességben lubickoló influenszer hedonisztikus meleg-szubkultúrájának természetes velejárójaként jelennek meg. A hangsúly a szexuális kalamajkák helyett sokkal inkább a két főhőst lefitymáló osztálykritikus gúnyolódásra helyeződik.
A Rotting in the Sun azonban Silva játékosságának és öniróniájának köszönhetően képes kikerülni a képmutató felsőosztályon és a valódi érték felmutatása nélkül, egyik napról a másikra reflektorfénybe kerülő influenszereken élcelődő szatírák buktatóit.
Az üveghagyma vagy a Fehér Lótusz sztároktól hemzsegő, a legnagyobb streamingszolgáltatók által finanszírozott, neves díjátadókon körberajongott, impozánsabbnál impozánsabb helyszíneken forgatott szuperprodukciói esetében ugyanis igen nehéz komolyan venni a gazdagokkal szemben megfogalmazott kritikákat, ha a készítők maguk is a kigúnyolni szándékozott osztály képviselői. Ez persze a mainstream antikapitalista filmek állandó paradoxona. Fontos a társadalmi szelep biztosítása, ahhoz azonban, hogy ezek a filmek minél nagyobb közönséghez eljussanak, a populáris formák mellett sztárokra és nagy költségvetésre is szükség van, ami által sérül a mondanivaló. Silva éppen erre az önellentmondásra próbált reflektálni azáltal, hogy saját magát tette meg filmje egyik főszereplőjének – saját magaként.
A filmbéli rendező-karakter tehát Sebastián Silva fikcionalizált változata, ahogy az influenszer karaktert is a humoros Instagram- és TikTok-videóiról híres Jordan Firstman saját maga formálja meg. Firstman végig úgy játszik, mintha éppen egy embertípust figurázna ki egyik videójában – csakhogy ez az embertípus jelen esetben saját maga. Silva és Firstman is kemény állításokat tesznek életmódjukról, bátran mutatnak rá gyengeségeikre. Karaktereik üres tekintettel görgetnek végig saját profiljaikon, túlzott jelentőséget tulajdonítva médiaperszónájuk és imidzsük tökéletesítésének, miközben leszakadnak a valóságról és ezáltal autentikus énjükről is. Egyszerre vágynak a valódi, őszinte emberi kapcsolódásra, és egyszerre menekülnek is tőle –
drogokba, egyéjszakás kalandokba, öngyilkosságba vagy lélekölő TikTok-videók végtelen sorába.
A Rotting in the Sun meta-szenzibilitása és a színészek helyett hétköznapi emberekből összeálló szereplőgárdája egy naturalista-dokumentarista képi világgal társul, mely főleg a fokozatosan eszkalálódó eseményekkel lépést tartani igyekvő kézikamera használatára épít – és fel is sorakoztak a hozzávalók egy hitelesnek ható társadalomkritikus szatíra receptjéhez. A remegő, kapkodó kameramozgások, valamint az ugróvágások nemcsak realisztikusabbá teszik a film világát, elbizonytalanítva a határt valóság és fikció között, de megidézik az influenszerkultúra képi megoldásait is. Az időről időre bevillanó flashbackek pedig olyanok, mint egy személyre szabott emlékfolyam böngészése során felugró idegesítő videók, amiket nem akarsz látni, ezért inkább gyorsan továbbgörgetsz.
A Rotting in the Sun második felvonására a Silva és Firstman ellentétes módokon, de egyenlő mértékben irritáló főszereplőivel megalapozott
neurotikus vígjátékból egy hitchcocki fordulattal bűnügyi drámává válik,
Silva mexikói bejárónőjét, a Catalina Saavedra által alakított Verót helyezve a nézhetetlenül kínosból nézhetetlenül feszültbe csapó események középpontjába. A bűnügyi szál és a főszereplőváltás egyrészt erősíti a film osztálykritikus mondanivalóját, az eddigieknél is kényelmetlenebb megvilágításba helyezve az érzéketlen, egocentrikus felsőosztálybeliek viselkedését. Másrészt pedig mivel a film középpontjában álló bűntény magát a rendezőt érinti, így bizonyítékként is szolgál számunkra: hiába a realitásérzet, az el-, illetve meglesettnek ható pillanatok, mégiscsak egy fikciós történetet látunk.
A néző teljes beavatottsága miatt azonban a bűnügyi szálból hiányzik a valódi rejtély, és így hiányzik a valódi izgalom is. Ahogy telik az idő, lassan a néző is olyan indifferenssé válik aziránt, mi történik a szereplőkkel, mint amennyire őket sem érdekli semmi más saját magukon kívül. A tétek nem emelkednek, a tragédia váratlanságából és a narratív fordulat újdonságélményéből fakadó adrenalinsokk fokozatosan alábbhagy. Bár Firstman karakterén néha mintha valami empátiaszerűség nyomai válnának felfedezhetővé, valódi változás nem megy rajta végbe: csak görget tovább a telefonján, mintha mi sem történt volna. Mintha a valóság semmi egyéb nem lenne, mint potenciális közösségi médiás kontentek sora.
Nehéz vállalás ez: üres emberek tartalmatlan, felszínes életmódját két órán keresztül érdekessé tenni.
Ha ugyanis sikerül elérni a rendezői szándékot, azaz hitelesen átadni a főszereplők kiábrándult világnézetét és kiüresedett létmódját, azzal elveszítheti a film a néző figyelmét és lelkesedését. A Rotting in the Sun azonban mindenképpen hasznosabb időtöltésnek bizonyul, mintha két órán keresztül TikTok-videókat néznénk. (Bár ez nem a leghízelgőbb megfogalmazás, hiszen ennél talán minden hasznosabb időtöltés lenne.) A 2023-ra egyre elcsépeltebbé váló témaválasztás találkozása az üdítően természetesen kezelt explicit testiséggel, a váratlan műfajváltással, a főszereplők önironikus alakításával, a nihilista beletörődéssel és a közösségi médiás képalkotási módokat idéző vizualitással egyedi filmélményt eredményez, melyben kiteljesedhetnek Silva abszurd metatörekvései, és a napjaink társadalmi problémái felé kínos nevetéssel viszonyuló világlátása is.
