A frissen végzett mérnök, Giorgio Rosa elhatározza, hogy élete legnagyobb kalandjaként épít egy saját szigetet a tengerre, ahol kizárólag az ő szabályai érvényesek. A Rózsa-szigeten egy igazi élménytársadalom jön létre, a kérdés csak az, mennyire életképes egy ilyen utópisztikus képződmény?
Eddigi négy filmjéből úgy tűnik, Sydney Sibilia olasz rendezőt a társadalmi szabályok béklyóiból való kimenekülés izgatja leginkább, ezen belül is az illegális utat követő kreatív, alkotó géniuszok. Első, I Can Quit Whenever I Want (2014) című krimi komédiája – melyet 2017-ben még két folytatás is követett – egy neurobiológus zseniről szól, aki a pénzügyi válságban elveszítve egyetemi állását, kutatócsoportot szervez és egy olasz törvények szerint illegális gyógyszert állít elő. Nos, a Rózsa-sziget is hasonló problémát feszeget egy zseniális mérnök szabadságba menekülésének mulatságos, és bármily meglepő is, de igaz történetével. „Ez egy nagyon híres történet, de csak Riminiben ismerik. Mi ezt egy hihetetlen történetnek gondoltuk, és nagyon különös, hogy nem is tudtunk róla” – nyilatkozta a BBC-nek a film producere, Matteo Rovere.
Ahogy Fellini szabadságot vágyó bikaborjai (Bikaborjak, 1953) esténként Rimini tengerpartján gyülekeznek, mert a végtelen, morajló tenger látványa jelenti számukra a szűk kisvárosi létből való elvágyódás szimbólumát,
úgy a mérnökként zabolátlan fantáziával megáldott Giorgio Rosa (Elio Germano) is élete legnagyobb kalandjaként oda álmodja meg a szabadság szigetét, Rimini partjaitól 12 kilométerre, ami már semleges nemzetközi felségterületnek számít. Gigantikus tervét a valóságban saját finanszírozásban, a filmben barátja, az alkoholista Maurizio (Leonardo Lidi) támogatásával valósítja meg, aki módos apja széfjéből lopkodja ki a 400 m2-es sziget felépítéséhez szükséges pénzt. A Rózsa-szigeti Köztársaság hamarosan el is készül – van rajta étterem, bár, posta –, és rövid idő alatt olyan hírnévre tesz szert, hogy a világ minden tájáról özönlenek a szabad, kötöttségek nélküli élet megízlelésére vágyók. Buli éjjel és nappal, pia, nők, tiltott pókerjáték –, megy itt minden, ami csak a csövön kifér.
A kis szigettel egy olyan szimulált világ épült a tenger habjaira, melynek sok köze nincs a valósághoz. És mindez 1968-ban.
A Rózsa-sziget két fontos problémát vet fel: az egyik az időzítés kérdése, a másik pedig az, hogy vajon fenntartható-e a világban egy ilyen utópisztikus zárványtársadalom?
Sydney Sibilia filmjét az időzítés teszi érdekessé: a rendező 2020-ban készít filmet az 1968-ban, a nagy lázadások évében épült Rózsa-szigetről. Miként az 1968-as kialakult helyzetben a diáklázadások és a fiatalok egyéb mozgalmai a politikai és társadalmi harc detonátoraként szolgáltak, úgy szimbolizálja 2020-ban – egy minden tekintetben válságosnak mondható évben – a Rózsa-sziget a fellélegezni vágyást egy túlbürokratizált, az egyéni szabadságvágy kiélésének szűk mozgásteret nyújtó világában. S még ha hajdanán nem is társadalmi mozgalom hívta életre a szabadság illúzióját kölcsönző Rózsa-szigetet, csupán egy túlfűtött képzelettel és ambícióval megáldott mérnök, az ottani életérzés is éppúgy a hatvanas évek végének felfokozott hangulatát idézi meg. Főként, hogy a korszak iszonyú jó zenéit nyomatják éjjel-nappal, a jókedv fergeteges, s ez óhatatlanul átragad a nézőre is.
A filmbéli történetet még egy romantikus szerelmi szál is felerősíti, ami Giorgio és az unott polgári miliőjéből menekülő Gabriella (Matilda De Angelis) között szövődik. Egyre nagyobb gondot jelent viszont, hogy a buliszigetet lassan olyan mértékben kezdi ellepni a társadalmi szabályoktól és kötöttségektől menekülő siserehad, hogy ezt már az olasz hatóságok sem nézhetik tétlenül.
Nem csoda hát, ha a film cselekményét a továbbiakban a neheztelő hatóságok támadásai és Giorgio Rosa a sziget független államként való elismertetéséért vívott harcának egymásba gabalyodó szálai alakítják.
Ezek a hivatali csatározások azonban időnként lassú tempóra váltanak, a film néha leül, megtörik a kezdeti fiatalos, pörgős ritmusa. Miután a Rózsa-sziget Köztársaságnak már van neve, kormánya, saját útlevele és „hivatalosként” kikiáltott eszperantó nyelve, Georgio hadba indul, hogy Rómában az olasz Belügyminisztérium, majd a Vatikán, New Yorkban az ENSZ, végül Strassburgban az Európai Tanács berkeiben érvényt szerezzen a sziget hivatalos államként való elismerésének. A film legmulatságosabb pillanatait kétségkívül az európai társadalmat átszövő politikai hálózatoknak a kifigurázása jelenti, különös tekintettel a stupid olasz belügyminiszterre, de leginkább az Európai Tanácsra. A picinyke sziget puszta léte tükörfoncsora az elbürokratizálódott, lomha szervezetek működésének, és a nézőnek időnként nehéz eldöntenie, sírjon-e, vagy inkább nevessen. Műfaját tekintve így hát a Rózsa-sziget egy jó kis dramedy, mert a vidám jeleneteket igen borúsak is követik a végkifejlet bekövetkeztével.
Giorgio Rosa 2017-ben halt meg, de előtte még engedélyt adott a film elkészítésére. A fia, Lorenzo Rosa szerint apját élete végéig gyötörte a gondolat, hogy lerombolták a szigetét. A Netflix ezzel a filmmel méltó emléket állít úgy Giorgio Rosának, mint a szabadság jelképeként épített Rózsa-szigeti Köztársaságnak.
A Rózsa-sziget (Rose Island) a Netflixen tekinthető meg.
