Az animációknak csak a képzeletünk szab határt. A Ruben Brandt, a gyűjtő esetében szerencsére ez igaz a képi világra, de sajnos igaz a történetvezetésre is.
Milorad Krstic Szlovéniában született, de már jó ideje Budapesten élő festőművész, aki ugyan kívülről érkezett, mégsem először alkot a filmszakmában. Több mint 20 évvel ezelőtt a My Baby Left Me című kisanimációja megnyerte a Berlini Filmfesztivál legjobb rövid filmjének járó Arany Medvét, a Ruben Brandt pedig első nagyjátékfilmje.
Fő- és címszereplője már önmagában hommage a képzőművészet legnagyobbjainak: Rubens és Rembrandt ihlette a karakter nevét, de a filmben megjelenő festmények köre ennél jóval bővebb. Botticellitől Andy Warholig tart a megidézett és a film során egyenként megszerzett festmények alkotóinak neve. A film képi világa pedig elég eklektikus: kellően avantgárd, ami teret ad a különc karakterek megjelenítésére is, a stílusnak mégis valamilyen domesztikált változata ez a nézői befogadói igények érdekében.
A jeleneteken látszik, hogy egy képzőművész találta ki.
Ahogy ő fogalmazott: legerősebb tulajdonsága a képzelőereje. A film elején látható kellően elborult, extra hosszú autósüldözős jelenet azonban talán nem jöhetett volna létre élőszereplős verzióban, hiszen amíg egy forgatáson vannak fizikai korlátok, a rajzpapír mindent elbír. A felső határ az alkotó fantáziája. A szereplők kinézete is gyakran elüt a normálistól. A főhős őzikeszerű, előrenyúló arca még hagyján, de a sokszemű rendőrök vagy a kétdimenziós páciens már elborultabb látvány.
Ruben Brandt ugyanis pszichiáter, aki távol a világ zajától kis terápiás csoportot kezel. Különc esetei között ott van Mimi, aki erős kriptomániával küzd. Közösen döntik el a jelszavukat: „Birtokold a problémát, hogy leküzdhesd!” Ruben ugyanis maga is problémákkal küzd. Rémálmaiban rendre különböző festmények szereplői jelennek meg, akik, így vagy úgy, elbánnak vele.
Hogy megszabaduljon a rémálmoktól, meg kell szerezni a festményeket.
Talán az előző mondatok jól rávilágítanak a film legerősebb és leggyengébb pontjaira is. Mint oly sok másik animáció, a Ruben Brandt, a gyűjtő is beleesik abba a csapdába, hogy a látványt elégnek tartja, hogy elvigye a gyengébb lábakon álló történetszálat. Ahogy a tavalyi Loving Vincent is egy nagyon látványos, festmény szépségű, ám közepesen érdekes történettel bíró filmet mutatott.
Milorad Krstic filmje ennél egy fokkal azért jobb helyzetben van. Különc karakterei jól ki vannak találva, olyan példákat láthatunk, mint a hekker, aki sosem képes úgy betörni valahova, hogy ne hagyja ott a nyomát. Egyszóval van bennük fantázia!
Magával ragadó ez a valóságtól elrugaszkodott hozzáállás a karakterek megformálásában.
A történetvezetés azonban inkább a már korábban látottak alapján, újdonságot nemigen tartalmazva, mondhatni, klisékre alapozva hozza a szokásos nyomozós történeteket, némi többé-kevésbé meglepő fordulattal, amit amolyan szükséges minimumként is meghatározhatunk. Kissé noir hangulata stílusos, de indokolatlannak tűnik, nem használja ki a műfaji jegyeket.
A film lendületét persze a látványon túl leginkább a pop- és magaskulturális utalások teszik élvezhetővé. A 13 megszerzendő festmény porosabb, avíttabb téma lenne némi vérpezsdítés nélkül, vagyis a Mimi-féle hipszter karakterek stílusa, illetve a komoly- és könnyűzenei betétek jó arányú váltakoztatása nélkül. A filmre jellemző, hogy költségvetésének legnagyobb részét szerzői jogdíjakra fordították, nem csoda hát, hogy a Filmalap 7. legdrágább produkciója lett (a Kincsem, a Napszállta, A Viszkis, a Pappa Pia, a Budapest Noir és a Veszettek után). Ezek az áthallások azonban nem adják meg azt a mélységet, ami esetleg új értelmezéshez is vezethetné a nézőt.
Mindemellett a Ruben Brandt, a gyűjtő nemcsak bátor vállalkozás újításai miatt, hanem tényleg jó szórakozás, különösen, ha moziban nézzük.
Mégiscsak a látvány az első.
Vékony réteget megcélzó, de annak valószínűleg maradéktalanul eleget tevő alkotás.
Mondhatni, szükség is van az ilyenre. Máshogy tekint az animációra. Kicsit mintha előképe lenne a Belleville randevú vagy a Kamera által homályosan. Kellenek még az ilyen animációs krimik, melyek színesíthetik a moziba járók palettáját. Hogy ez elegendő lesz-e áttörni a nagy animációs stúdiók dömpingjét, és el lehet-e vele érni az Amerikai Filmakadémia döntéshozói küszöbét, egyelőre kérdés. Különc stílusa egyszerre teremt lehetőséget és okoz nehézséget is.