A Netflix forgalmazásában és az Obama-házaspár produkciós cégénél készült Rustin egy kevésbé ismert polgárjogi aktivista történetét meséli el. Kár, hogy a végeredmény kifejezetten fantáziátlan és súlytalan lett.
Az afroamerikai történelem egyik legfontosabb korszakát képezik az 1950-es és 1960-as évek, melyek a történelmi jelentőségű mérföldköveken túl (az iskolák és a buszok szegregációs „gyakorlatainak” vége, az 1964-es polgárjogi törvény elfogadása) paranoiával és erőszakkal is teltek. A polgárjogi mozgalmak támogatói a bátor aktivistáknak köszönhetően egyre gyarapodtak, ugyanakkor a rendszerszintű rasszizmus és egy múltba kapaszkodó konzervatív mag veszélyessé, fenyegetővé tette a légkört. E változások és feszültségek által dinamizált korszak különösen nagy érdeklődésnek örvend az utóbbi évtized amerikai filmjében.
A black history kontextusában készült, életrajzi filmek alműfajába tartozó alkotások (Selma, Loving, Júdás és a Fekete Messiás) legújabb darabja a Rustin, amely Bayard Rustin polgárjogi aktivista életébe nyújt betekintést.
A George C. Wolfe rendezésében készült film jó szándékkal és remek alakításokkal érkezik, de képtelen arra, hogy valódi feszültséget teremtsen, így pedig tét nélküli tanmese marad.
A címszereplő aktivista, Rustin (Colman Domingo) Martin Luther King Jr. (Aml Ameen) egyik fő tanácsadójaként segíti a polgárjogi mozgalmat, míg nem egy hiteltelen pletyka szét nem választja őket. Rustin duplán kirekesztettként definiálódik, hiszen nem csak fekete, de homoszexuális is – utóbbi komoly támadási felületet ad ellenlábasainak. Az érvényesülési nehézségek dacára Rustin 1963-ban egy olyan átfogó békés tüntetés tervével áll elő, ami megnyeri a fekete érdekképviseletek tetszését, Luther Kinggel az élen. A feketék polgári és gazdasági jogaiért tartandó tüntetést Washingtonba tervezik és Rustinnak alig két hónapja van arra, hogy megszervezze a mérföldkőnek számító eseményt. Mindeközben pedig belső intrikák és külső támadások sorozatával kell szembenéznie.
A film pusztán azáltal, hogy Bayard Rustint választja főszereplőéjül – és nem Luther Kinget, aki sokkal erőteljesebben fennmaradt a kulturális emlékezetben – egy demokratikusabb történelemszemléletet sugall. Ezek szerint a történelem alakításában nem csak a nagybetűs hősöknek és antihősöknek van szerepük, hanem azoknak is, akik a kollektív emlékezettől mellékszerepet, netán névtelenséget kaptak.
Wolfe filmjének „alanyválasztása” így organikusan összefügg azzal az elgondolással, miszerint minden polgár képes politikai aktorként hatást gyakorolni, változást generálni a környezetében.
Nem meglepő, hogy a Rustin társadalmi cselekvésre sarkalló hangneme átüt a film diegetikus világán: a magas érzelmi hőfokon égő beszédek és a szolidaritás pillanatai legalább annyira a nézőkhöz, mint a történet karaktereihez szólnak.
Wolfe rendezésének alapvető problémája, hogy ez a társadalmi cselekvésre sarkalló jelleg aránytalanul gyakran és erőltetetten jelenik meg, már-már ellentmondva a film címének, ami Rustin portréját ígéri a nézőnek. A Rustin a washingtoni tüntetés dicsőséges megszervezéséről szól, ami bár fontos része Bayard Rustin életének és munkásságának, mégis, roppant apró szelete egy emberi életnek. A film rövid, monokróm színezésű flashback-jelenetekkel ugyan kiragad Rustin életéből pár traumatikus eseményt, ezek a visszatekintések valójában semmit sem mondanak el a karakterről.
Olyan, mintha Rustin személyes traumáit megfosztanák a személyességtől: szenvedése általánosított, tömeggyártott.
Ehhez hasonlóan homoszexualitása inkább absztrahált kisebbségi kategória, semmint megélt identitás lesz. Hiába látjuk köz- és magánemberként egyaránt, a film nem Rustint mutatja meg, hanem azt, amit Rustin reprezentál: a polgárjogi mozgalmak előremozdítóját és a marginalizált meleg férfit, aki mindenekelőtt a kitartás és tenni akarás iskolapéldája.
És apropó képviselés, Rustin a későbbiekben a homoszexuális jogok élharcosa is volt, de ezt a film még az epilógushoz tartozó feliratok szintjén sem említi meg.
A Rustin másik gyengepontja a feszültségkeltés avagy annak hiánya, ami utóvégre tét nélkülivé fokozza le a filmélményt. A dramaturgia afféle keresztrímben bontakozik ki: a szervezés során felmerülő problémák egy-egy nemes lelkű karakter odakoppintó replikáival megoldódnak, majd jön egy pozitív hangulatú montázs, ami az előrehaladást hivatott jelezni. Ez a recept többször megismétlődik és értelemszerűen lapossá, kiszámíthatóvá teszi a filmet. A címszerepet a hátán cipelő Colman Domingo a nehezítő körülmények dacára hatalmasat alakít, nagy energiával, rakoncátlansággal, szerethető arroganciával ruházza fel Rustin figuráját, mintegy ellenállva a rendezés patetikus hangnemének.
George C. Wolfe filmje összességében tehát nagy csalódás, fantáziátlan portré egy olyan kulcsfontosságú és komplex figuráról, akit nem csak a történelem, de bizonyos értelemben a saját életrajzi filmje is mellékszereplővé zsugorított. Az elmúlt évtized Black Lives Matter mozgalma – ami társadalmi diskurzus tárgyává emelte a feketékkel szembeni rendőrségi brutalitást és diszkriminációt – jól igazolja, hogy a polgárjogi mozgalmak az elképesztő eredmények dacára sem oldottak meg minden problémát. A Rustinnak így megvan az aktualitása, megvan a tehetséges szereplőgárdája és a korhű látványa, de átvitt (és nem szó szerinti értelemben) hiányzik belőle a jazz: nincs váratlan fordulat, nincs feszültség, nincs lüktetés.
A Rustin a Netlixen érhető el.
