Lány és fiú találkozik. Eltöltenek egy varázslatos napot együtt, amely során egymásba szeretnek. Lehetne-e ennél klisésebb egy romkom? Hiába hisszük, hogy láttuk már a történetet ezerszer, a Rye Lane valami teljesen újat hoz el nekünk, amely friss és sosem látott szemszögbe – a szó legszorosabb értelmében – helyezi a filmes kánon egyik legtöbbször használt elemét, a meet cute-ot. Ja, és Colin Firth burritót árul benne!
Noha a romkom műfaja sosem a formabontó mivolta vagy a csavaros és rétegelt történetvezetése miatt vívta ki magának az egyik legelőkelőbb helyet a filmes zsánerek között – már, ami a nézőszámot illeti –, idővel a romantikus vígjátékok polca is megtelik.
Mára igazán nehéz olyan alkotást összerakni, amit az ember legszívesebben azonnal újranézne. A Rye Lane azonban pontosan ilyen darab!
Ahhoz, hogy igazán jól működjön egy ilyen film, néhány elemének (természetesen minél több, annál jobb) nagyon a helyén kell lennie. Vagy végtelenül bájosnak és szimpatikusnak kell lennie a szereplőknek, akik között a kémia is megvan, hogy szívből szoríthassunk értük. Vagy a történetnek kell valami teljesen újat mondania, amely kiemeli a filmet a konkurencia tengeréből. Vagy kikacsinthat a film más műfajok felé, amely megdobja és felpezsdíti a jól ismert cselekményszálat. Vagy a dialógusoknak kell teljesen hitelesnek lenniük, hogy ne érezzük plasztiknak és erőltetettnek a már sokszor látott felállást. Vagy a formanyelvi megoldásoknak kell frissnek és eredetinek lenniük, amelyekkel teljesen új szájízt kap a romkom.
A Rye Lane a fentiekből három és fél esetben is remekel: Yas (Vivian Oparah) és Dom (David Jonsson) karaktere – és az őket megformáló színészek – egyszerűen hibátlanok a két, relatíve frissen szinglivé váló londoni fiatal személyében, akik egy fotókiállításon ismerkednek meg egymással.
A brit filmekre oly jellemző, pozitív értelemben vett földhözragadtság és emberiesség ez alkalommal is sokkal közelebb hozza a nézőhöz a két karaktert, mint a romkomok csillogó, gazdag, napfényes hollywoodi párjait. Ahogy bejárják az angol főváros déli részét, beszélgetésük organikusan mélyül el és teljesen olyan érzetet adnak a képsoroknak, mintha tényleg két fiatal mellett ülnénk egy padon és véletlenül hallgatnánk a történetüket.
Ez a fajta hitelesség nyerssé, őszintévé és humorosá teszi kettejük 82 percen át futó interakcióját, amelybe csak itt-ott tévednek bele mellékszereplők.
A véletlen kihallgatás érzetét a film legerősebb eleme is alátámasztja; sőt, fel is nagyítja azt. A Rye Lane-t szinte teljesen az utcai kamerákra jellemző, enyhén torzított képvilágban látjuk, amely a képernyő két oldalát meghajlítja. Ez a látószög pedig egyrészt huncut kikacsintás Londonra, amely a világ egyik legjobban bekamerázott városa, de valójában azt a célt szolgálja, hogy a nézőben újra és újra tudatosuljon, hogy kívülállóként pillant be két életbe, két összetört szívbe, két szerelmes ember múltjába és jelenébe.
Furcsának hathat mindez elsőre, hiszen a hetedik művészet egyik eredeti alapköve, hogy eltűnjenek a határok szereplők és nézők között, de ha jól belegondolunk, ez a tendencia mindig is része volt a filmkészítésnek. Gondoljunk csak a kamerába nézésre vagy az animáció használatára, de akár az annyira egyszerű filmes megoldásra is, mint a narrátor bevetése.
A Rye Lane a különös látószöggel ülteti a nézőt a nézői pozícióba, ugyanakkor annyi közeli képet használ, hogy mégis azt érezzük, szinte harmadik kerékként rójuk mi is London utcáit Yas és Dom oldalán.
Ez a friss szemlélet kiegészülve a hibátlan tempóval, az igényes humorral, a jókedvű színek használatával mind a jelmezek, mind a díszletek terén azonnal egyedivé teszik a filmet.
Van azonban ennek az egész tudatos nézői lét megerősítésének egy komolyabb oldala is, amely az alkotás mondanivalóját fogja kézen. A történet haladtával egyre jobban megismerjük Yas és Dom karakterét, egyre többet tudunk meg róluk és a korábbi kapcsolatukról. Sokszor konkrétan visszaugrunk a múltba és a duóval egyetemben újraéljük a velük külön-külön megtörtént eseteket, hogy feltáruljon, hogyan és miért is lett vége a kapcsolataiknak.
Az első nagyjátékfilmes Raine Allen-Miller rendező bizonyos jelenetekben konkrétan színpadra rakja a szereplőket, amikor azok a múltjukról mesélnek a másiknak, és természetesen velük együtt a nézőknek is.
Hogy mindez miért hatásos és miért hordoz magában mondanivalót? Mert arra világít rá, arra épül az egész film, hogy mennyire könnyű is tisztán gondolkozni egy-egy kapcsolatról, amikor nem vagyunk annak része. Egyszerű azonnal nemet mondani, felháborodni, kiakadni és csapot-papot otthagyni, amikor külső szemlélőként hallunk egy történetet, vagy látunk bele valakinek a kapcsolatába.
Yas és Dom is ugranak, amikor a másik olyat mesél, amelyben volt párjuk nem tisztelte, szerette vagy értékelte őket, mégis teljesen megváltoznak, amikor saját kapcsolatukról, saját szívükről van szó. A Rye Lane pedig természetesen nem is ítélkezik felettük.
A film pontosan azt hangsúlyozza ki, hogy mennyire bonyolult is kilépni egy kapcsolatból vagy elfogadni azt, ha a másik már nem boldog vagy nem szerelmes.
Mindezt pedig pörgősen, látványosan, humorosan és ennyire bájosan nagyon ritkán látni hasonló filmekben!
A Rye Lane formabontó mivolta, tökéletes hossza és a két szereplő szíve és lelke miatt köröket ver egy átlagos romkomra, de persze műfajából adódóan nem váltja meg a világot. De erre nem is kéri senki. Elég, ha ad nekünk egy végtelenül szerethető és szórakoztató szűk másfél órát, amely után egy kicsit máshogy tekintünk mind a magunk, mind a mások kapcsolataira. Hiszen amíg nem vagyunk benne mi magunk, addig igenis csak nézőként pillanthatunk bele mások életébe.
A Rye Lane a Disney+ kínálatában látható.
