A Saint Maud természetfeletti horror és pszichológiai dráma hatásos keveréke, ami garantáltan bőr alá kúszó, zsigeri paranoiát vált ki a legedzettebb nézőkből is. A legújabb horror az Örökség és a Fehér éjszakák forgalmazójától.
A Saint Maud egy fiatal ápolónő, Maud (Morfydd Clark) története, aki egy korábbi traumatikus élménye miatt otthagyja a kórházat, hogy szabadúszó nővérként/beteggondozóként ápolja a haldokló táncművésznőt (Jennifer Ehle). Maudot közelmúltbeli megtérése miatt erős hite támogatja a nehéz munkában, de misztikus tapasztalatai radikálisan különböznek a hagyományos vallásosságtól. Élményei egyre inkább testközelbe kerülnek, míg rá nem talál küldetésére: a haldokló lelkének megmentésére. A probléma viszont akkor kezdődik, amikor kiderül, hogy a beteg egyáltalán nem akarja, hogy megmentsék.
A Saint Maud erotikusan túlfűtött nőpárosa Bergman Personája óta ismerős, de a kibomló horrordrámához egy fokkal talán közelebb áll a Mulholland Drive és bizonyos szempontból a The Duke of Burgundy. A valóság és a megrögzött hittel együttjáró hallucináció kevercse – bár nem annyira kibogozhatatlan – az előbbire emlékeztet, a két nő között lejátszódó hierarchikus átalakulások pedig az utóbbit idézik.
Mégis leginkább a Thelma lehetne a Saint Maud testvérfilmje.
A disszociált, a tudatosságról teljességgel leválasztott erotikus vágyak pszichoszomatikus tünetekben nyilvánulnak meg, a valóságon túli, irreális elemek pedig a leszbikus identitás felszínre törésének allegóriája. A hasonlóság viszont nem teljes. A Saint Maud idővel irányt vált és a szexualitás helyett egyre inkább a korábbi trauma és a valóságtól végletesen elszakadó, téveszmés meggyőződés válik központi témájává.
Ezek után nem is meglepő, hogy a Saint Maud az a fajta horror, ami az érzékek teljességére hat, és nem csupán a látásra. Furcsa lehet ez a megállapítás, hiszen a film erőteljes, nehéz, víziószerű látványvilága az első, amit a néző felfog. A vízhatású, sőt iszapszerű, sűrű légkör megteremti a szürkéskék bezártságot és rátelepedést, jelezve, hogy itt most egy elme labirintusait járjuk, a megfelelő helyeken előtörő meleg, sárgás színek pedig a sokkérzetet fokozzák. De ez a sokk vajon hol keletkezik? Csak a szemünkben? A Saint Maud átmossa és ránehezedik a néző testére.
Minden túl közeli, szinte tapintható, az idegszálakon futkározik az ájulás és az extázis, de a csontvelőig hatoló rettenet is ott van.
Ki vagyunk szolgáltatva a filmnek, ki vagyunk szolgáltatva a testünknek, a váratlan érzeteknek, mint ahogy Maud is kiszolgáltatott a beazonosíthatatlan, túlvilági erőknek.
A filmelméletben erre az élményre utal az úgynevezett haptikus érzékelés, amikor az érzékszervek hierarchiáját és a látvány hegemóniáját megtöri a másfajta érzékelés. A kép itt arra is képes, hogy akár tapintásos élményt váltson ki. De ide tartozik a hangzás is, a hangokból képzett finom, alig tudatosuló tér, ami körülvesz és rezgésbe hozza a fül részeit, de a belső szerveket is. A lassú, mégis határozott pulzálás, a földmélyi basszusok és éteri szólamok játszanak együtt a nyugtalanító hatás érdekében.
Itt kell egy személyes vallomást tennem:
a Saint Maud az egyik legjobb film a mentális zavarról, a hallucináció és a valóság ütközéséről, amit láttam.
A Maudot félelmetesen megtestesítő Morfydd Clark annyira bizonytalan magában, és ezért olyan erősen akar hinni az úr által vezetettségében, hogy meggörbül körülötte a realitás, mint fekete lyuk körül a téridő. A film viszont nem akar különbséget tenni a konszenzuson alapuló világfelfogás és Maud egyedi, transzcendens élményei között, még akkor sem, amikor a különbség ép ésszel már felfoghatatlanul nagyra nő közöttük. Lehet, hogy Maud pszichotikus és mindent csak hallucinál, de igaz lehet az is, hogy az elveszett lelkek üdvéért, angyalként küzd a gonosszal.
Rose Glass, az elsőfilmes író-rendező ügyesen ötvözi a kétféle olvasatot, amik között nagyon finoman, sokszor csak másodpercekre vált. Hiába akarok hát hinni a szememnek, a kétségek minduntalan visszakúsznak, mint a hűvös reszketés a gerincen. Ez az utolsó képkockáig tudatosan fenntartott kettősség maximálisan elbizonytalanít. Persze, hűen követem a racionális érvelésemet (úgy sokkal megnyugtatóbb), de ez a váratlanul benyomuló, alternatív világ olyan alattomosan vág tarkón, hogy csak sokkal később veszem észre, hogy szédülök és csillagokat látok. Nyugtatgatom magam. A hátborzongatóan kísérteties és egyszerre fenséges túlvilág néz rám, én meg nem tudom másfelé fordítani a tekintetem, még akkor sem, amikor megkapom a kegyelemdöfést.
A Saint Maud pedig elég hatásos az elbizonytalanodó realitás, az egyoldalú világnézet vagy a drasztikus hit következményeinek ábrázolásában és érzékeltetésében. Ráadásul ebben a billegő világban
nem csak a valóság kérdőjeleződik meg, hanem az önzetlen jóság is kompromittálódik.
Ami az egész film esetében a kétféle nézőpont és értelmezés, az a főszereplő karakterét vizsgálva az ambivalens, megbízhatatlan személyiség.
Maud azért hagyja ott a kórházat, mert kezei között (talán gondatlanságból) meghal egy beteg. Saját énjének önzetlen, másokon segítő, jámbor része vész el abban a pillanatban, ahogy a pszichotikus idegösszeomlás jelzéseként megjelenik a plafonon a kitines páncélt viselő, fekete bogár.
A szétesés és a mardosó bűntudat az istenhithez történő radikális megtérésben talál ideiglenes enyhülést.
Az átmeneti egyensúly biztosítéka a bűnösnek mondott érzések és gondolatok teljes kontrollja és büntetése, ami segít visszaszerezni a tisztaság, a jóság tudatának hiányos darabjait. A múlt traumája azonban olyan erős, hogy csak valamilyen szélsőséges küldetéstudat tudja ellensúlyozni és egyben tartani a széteséssel fenyegető identitást. A másik ember lelkének megmentése kellően nemes célnak bizonyul, és itt kap fontos szerepet a liberális művészvilággal, a szabadossággal való szembenállás.
Maudnak minden tiltott érzést szigorúan kordában kell tartania magában és maga körül is, hiszen azok mind a bűnösségére emlékeztetik. Az így elkerült veszélyes késztetések azonban önkéntelen, irányíthatatlan testi reakciókban, görcsökben, önkívületi állapotokban törnek felszínre. Ugyanez a dinamika jelenik meg az időleges elbizonytalanodáskor is, amikor Maud leissza magát és szexuális kalandokat keres. Végül a táncosnő ateista beállítottsága lesz az a projekciós felület, amire Maud a saját magában gyűlölt késztetéseket kivetítheti. A feldolgozatlan traumát a szélsőséges téveszme tudja kordában tartani, Maud pedig a legvégsőkig feszíti a húrt.
Paradox helyzet áll elő: Maud annyira be szeretné bizonyítani jóságát, hogy a legnagyobb bűnt követi el. Az egész karakter ilyen talányosan ellentmondásos. Istennel személyes kapcsolatban van, de követelőzik vele; a végsőkig hisz, mégis nagyon hamar elbizonytalanodik; segítene másokon, miközben egoistán önző. Ördögi és angyali egyszerre. De ugyanez a kettősség áll az egész Saint Maudra is. Ami pedig tényleg igazán nyugtalanító, hogy a pszichológiai profilozás alapján az erkölcsi döntést nem hozhatjuk meg. A film a mentális problémák mellett a hit radikális oldalát mutatja meg, hogy meddig képes elmenni az ember puszta meggyőződésből. Maud esetében olyan erős motivációval rendelkezik ez a hit, hogy a teljes realitás átalakul, ezt jelzik a gyors képi váltások is. És hogyan lenne hibáztatható valaki, aki következetesen tényleg csak a saját érzékelt valósága szerint él és cselekszik?
