A Sanctuary egy minden ízében furcsa szerelmesfilm, ami úgy mutat meg komplex jelentésrétegeket a kapcsolatok természetéről, hogy közben vicces tud maradni, pedig végig csak két szereplővel játszódik egy hotelszobában.
Zachary Wigon rendező filmje egy szokatlan szerelmi történet. Van benne egy férfi és egy nő (ami önmagában még elég klasszikus felállásnak minősül), ám a jelző máris érthető lesz, ha tudjuk, hogy a kettejük közötti románc egyre inkább elszabaduló, soft szado-mazo játékokban teljesedik ki.
Hal (a méltánytalanul alulértékelt Christopher Abbott) egy óriáscég vezetését készül átvenni tekintélyelvű, szigorú apjától, az átmenet azonban karizmatikus fellépést és vezetői potenciált kívánna tőle. A saját képességeiben kételkedő férfi egy domina, Rebecca segítségével (Margaret Qualley szintén ragyogó alakításában) éli ki frusztrációit, de ahogy közeleg a hatalomátvétel, úgy lesz egyre kínosabb az igénybe vett szolgáltatás ténye. Hal megpróbál „szakítani” a lánnyal, de az nem hagyja magát ilyen könnyen lerázni.
Lehet vajon izgalmas és fordulatos egy alapvetően egy helyszínre koncentrálódó romantikus film?
A Sanctuary a bizonyíték, hogy nagyon is lehet. Micah Bloomberg író (a Homecoming című sorozaton is ő dolgozott) olyan feszes és bravúros forgatókönyvet rakott össze, amiben egyszerre találhatók meg a mumblecore avagy a fiatal amerikai függetlenfilm verbális pisztolypárbajai és filozofikusabb témái, a romantikus komédiák naiv ártatlansága, valamint a ’80-as évek szexuális pszichothrillereinek fojtogató, fülledt, életveszélyes erotikája.
Elsősorban a műfaji elemeknek ez a furcsa, de nagyon hatásos kevercse és a pszichoszexuális keret az, ami állandó feszültséget és kiszámíthatatlan légkört képes fenntartani a játékidő alatt. A Sanctuaryben az a jó, hogy egészen a legutolsó pillanatig nem lehetünk biztosak a happy endben, sőt
igazából az is csak a végén derül ki, hogy tulajdonképpen egy szerelmesfilmet nézünk.
Olyan szerelmesfilmet, ami végzetes pszichoszexuális thrillernek álcázza magát, abból a fajtából, mint az Elemi ösztön, a Végzetes vonzerő vagy még inkább Polanski Keserű méze. A dúsgazdag férfi már szabadulna a kényelmetlenné váló nőtől, aki ezután minden eszközt (még a zsarolást is) beveti, hogy megszerezze, ami jár neki. Filmes ismereteink alapján tudjuk, hogy ebben a helyzetben halálos indulatok is felszabadulhatnak.
A nyitány önmagában is bravúros a történetvezetés, a hatalmi pozíciók bemutatása és a megtévesztés természete terén.
Olyan bevezetést képzeljünk el, mint az ugyanezt a témát szintén alaposan körüljáró The Duke of Burgundy esetében, csak itt van még egy csavar, ami még inkább kiemeli a kontrollra való törekvés rejtőzködő jellegét, egyben bevezeti a nézőt az elbizonytalanítás és illúzió légkörébe. Az első jelenetsor metaszinteket hoz létre a narratívában, amelyek fokozatosan leleplezik a többi jelentésszintet és végül önmagukat is. Ez a valóságtól bizonytalanul elemelt, a külső környezeti kontextusától megfosztott szállodai szobaszíntér a másik oka a fenntartott feszültségnek.
Nem véletlen tehát a kamaradráma-stílus használata: a zárt, kétszereplős, ráadásul személytelenített belső helyszínen kibontakozó macska-egér harc és másik-fölé-kerekedés színpadszerű, de nem teátrális. A Sanctuaryben a szerepjáték, a történetek kitalálása és eljátszása, sőt a pszichodráma a fontos. Vagyis a különböző szerepek felvételével és megformálásával a pár különböző funkciókat és képességeket „gyakorol be,” ami nemcsak a másik vágyainak kielégítésével függ össze nagyon alapvető szinten, hanem pszichológiai értelemben vett jellemformáló-gyógyító hatást is kivált, a traumák átdolgozásának eszközévé válik.
Qualley és Abbott rengeteg szerepet és történetet eljátszik, amelyek többszörösen rétegzett, egymásra épülő, egymásra utaló metatörténetekké válnak. Sokszor az orrunknál fogva vezetnek minket, ami csak utólag derül ki. Ezért nehéz megfejteni, mi valódi és mi nem az. De nem is kell tudni pontosan, mi az igazság, mert a kapcsolat magából az üldöző-üldözött játékból rajzolódik ki, a jelenben, a szemünk előtt formálódik.
Amit a két karakter elmesél egymásnak és magának, az igazából másodlagos, a Sanctuaryben valójában a kapcsolódás fordulatai és elmélyülése a fontos.
A történetek, bár sokszor változnak és eredendően kitalált, megalkotott természetük van, az átélt érzelmek mégsem hamisak, az eljátszott szerepekben valódi indulatok, valódi szenvedély mutatkozik meg, a kapcsolódás izzik és vibrál, ennél élőbb már nem is lehetne.
Az elemelt színtér és a kamarajelleg miatt
a Sanctuary alkalmas arra is, hogy általánosságban a párkapcsolatok dinamikájának metaforájaként, valamint a férfi-női viszonyok átalakulásának kommentárjaként is olvassuk.
A domina- és a szub szerepekben, a szado-mazo játékokban az alá-fölé rendeltség, a hierarchia, a kontroll és irányítás, illetve ezek vágya nyilvánul meg. De ugyanúgy része a passzív fél behódolásra való vágya is, az önfeladás. A dominanciára és behódolásra való törekvés – ha megfosztjuk a szexuális felhangoktól – minden párkapcsolat szerves részét képezi, függetlenül attól, mennyire tudatosak ezek a folyamatok, vagy mennyire nem.
Ezek a hatások nyilvánulnak meg olyan egyszerű élethelyzetekben is, mint annak eldöntése, mit egyen a pár vacsorára, vagy hogy mit nézzenek a moziban. Az alapvető, egyetemes kérdés mindig az, ki irányít a kapcsolatban. A Sanctuaryben egy jól kiegyensúlyozott, ideális állapotot látunk, amelyben a behódolások és leuralások kölcsönösen váltakoznak, az irányítás hol egyik, hol másik fél kezében van. Ez a dinamika meglepő meghittséget és intimitást csempész a felszínen durva és túlfűtött játékba, ami így valóban szexi is tud maradni.
A Sanctuary végére teljesedik ki a megszokott nemi szerepek felcserélhetősége, ami szerves következménye a korábban látott szerepjátékoknak és a különböző funkciók kipróbálásának. A stresszes, a cégvezetés terhei alól ideiglenesen megszabadulni vágyó férfi és a vágyakat kiszolgáló, engedelmeskedő nő felcserélődik, miközben mindkettejük igényei maximális kielégülésre találnak. Ez a fordulat igazi, valóban megélt szabadságot hoz el mindkét félnek. Így a Sanctuaryre egy privát megváltástörténetként is tekinthetünk, amelyben a zárt, szobához kötött játékot (ami amúgy az elrejtett valódi ént tudta felszínre hozni) kiterjesztik az egész létre.
