Kritika

Négy szőrös szív – Sasquatch Sunset

sasquatch_sunset_jesse_eisenberg_riley_keough

Amit tudni akartál a nagylábúakról, de sosem merted megkérdezni. A Sasquatch Sunset a természetfilmek eszközeivel mesél a rejtőzködő, mitologikus lényekről: kíméletlen alapossággal mutatja be az életüket. A provokatív fricska célkeresztjében viszont nemcsak ők, hanem mi, emberek is állunk.

Bár a nagylábúak (angol nevükön Bigfoot vagy Sasquatch) létezésére nincs bizonyíték, nyilván cáfolni sem lehet létüket. David és Nathan Zellner nemcsak eljátszanak a gondolattal, hogy milyen lenne, ha valóban köztünk élnének ezek a mitikus majomemberek, hanem szisztematikusan végigviszi a legendát: a Sasquatch Sunset az aprólékosságának köszönhetően, a maga abszurditásában válik az áltudományok cáfolatává, miközben meglepően sok kritikus gondolatot is mozgósít a négy szőrös lény életén keresztül.

A Sasquatch Sunset olyan, mint egy természetfilm, narráció nélkül: gyönyörű tájképeket mutat Észak-Kaliforniából, andalító zenei kísérettel – az egyetlen kilógó részlet az erdőkben, mezőkön a nagylábú család, akik változatos tevékenységeket űznek a kamerák kereszttüzében. Zellnerék egy éven keresztül követik az észak-amerikai folklórból a városi legendák közé emelkedő teremtményeket, úgyhogy részletesen megismerhetjük, hogyan táplálkoznak, hogyan élnek szexuális életet, hogyan szülnek, hogyan kommunikálnak és mit tesznek, ha más állatokkal vagy a civilizáció nyomaival találkoznak. Szöveges magyarázat nincs, hiszen amúgy sem sokat tudunk a nagylábúakról –

a film így is többet mond el róluk, mint amennyit valaha tudni szerettünk volna.

A Zellner testvérek filmjében egyáltalán nincs emberi beszéd, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének benne dialógusok, a nagylábúak ugyanis morgással, hurrogással, ugatással, vonítással kommunikálnak egymással, fatörzsek püfölésével vagy botok ütögetésével adnak jeleket. Így a Sasquatch Sunsetnek maradnak ugyan titokzatos rétegei, mégis többé-kevésbé érthető, amit látunk. Hőseink néha megmagyarázhatatlan dolgokat tesznek, de ki nem? – hagyhatjuk rájuk.

A film ügyesen egyéníti a karaktereit: rövid idő után el lehet különíteni őket a hasonló szőrpofa ellenére. Bár a családi kapcsolatok homályosak, két hím, egy nőstény és egy kölyök tartozik a csapatba, a hímek vetélkednek is a nőstény kegyeiért. Az agresszívabb vezér folyton kanos, a másik, álmodozóbb hím csak háromig tud számolni, a kölyöknek van egy képzeletbeli barátja, az ökle, a nőstény pedig a nemi szervét dörzsölgeti és szagolgatja az ujját… és talán ebből már körvonalazódik, milyen felforgató, gyakran fekete, máskor deadpan humorral operál ez a film. Már ha utóbbinak van értelme állatok esetében.

Az Ari Aster producersége alatt készült Sasquatch Sunset egy gigantikus trollkodás, amelyről a hírek szerint a sundance-i világpremieren rengetegen kisétáltak (a Berlinale sajtóvetítését csak páran adták fel). Fröccsennek a testnedvek, de egy párhuzamos montázs (vagy inkább annak paródiája) olyan feszültséget épít, hogy őszintén lehet izgulni a hőseink testi épségéért. A Sasquatch Sunset a természetfilmek paródiája és a kriptozoológia körberöhögése, miközben nagyon is következetes a saját koncepciójával szemben. Persze a nagylábakon is lehet nevetni, akik egyszerű ösztönlények, és nem vágynak másra, mint békében, elrejtőzve élni, kiismerni szűkös, mégis tágas világuk szabályait, lehetőségeit. Nekik is kijut a kegyetlen humorból, de a beszűrődő kapitalizmuskritika, ökokritika nem rajtuk csattan, hanem ők az áldozatai a betolakodó civilizációnak. Őket zökkentik ki az aszfaltozott utak, a kivágott fák, a medvecsapdák, az elfogásukra készített ketrecek, az erdőtűz, a sátorozó kirándulók. Hogy hogyan reagálnak ezekre a helyzetekre, nemcsak róluk árul el sokat, hanem rólunk is.

A Sasquatch Sunset naturalista görbe tükrében az ember is magára ismerhet:

a nagylábakban nincs szégyenérzet és félelem, gondolkodás nélkül megtesznek, kipróbálnak és megkóstolnak mindent, ami az útjukba kerül. Olykor alantasan állatiasak, máskor meglepően kifinomultak. Remek példákat mutatnak arra is, hogy miért alacsonyabb a férfiak átlagéletkora, mint a nőké. Mintha ősemberek lennének, akik először csodálkoznak rá a világra, amelyben élnek, vagy a 2001: Űrodüsszeia majmai, akik hiába várják a monolitot, az bizony nem érkezik meg.

Az itthon kevéssé ismert, korábban egyebek mellett a Hölgyet (Damsel) és három The Curse-epizódot rendező David és Nathan Zellner high-conceptje nemcsak a példátlansága és zsigeri provokációja miatt érdemes a figyelemre, hanem a maga randomságában őszintén szórakoztató. A közösen rendezett filmet David írta, Nathan pedig játszik benne Jesse Eisenberg, Riley Keough és Christophe Zajac-Denek mellett (utóbbi törpenövésű színészként a fiatal jószágot alakítja). A színészek a vastag maszk ellenére, szavak nélkül is részletgazdag alakítást nyújtanak, miközben nem kevés bátorságról tanúskodik, hogy mennyire nevetségessé és kiszolgáltatottá mernek válni egy őrültség kedvéért. A Sasquatch Sunset valószínűleg az év szerzői polgárpukkasztása, amit nem érdemes, mert nem is lehet megismételni.

A filmet a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. További cikkeink az eseményről itt.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com