Annak idején, 2014-ben a Borgman kifúrta az agyam. Egészen jó értelemben. Ez épp elég ok a kíváncsiságra, vajon mit akar mondani Alex van Warmerdam, a fekete komédia mestere egy évvel később a Schneider vs. Bax című filmmel. Már ha akar. Lehet, hogy csak gonoszan nevetgél a rendezői székben.
A történet viszonylag röviden összefoglalható. Schneider, a kétgyermekes apuka születésnapját ünnepli. Vendéglátásra készülődik a család, de munkahelyi telefon szakítja meg a szülinapi idillt: gyorsan meg kell ölni valakit, mindenképpen ma. Aggodalomra nincs ok, Schneider a családi murira épp haza fog érni. A célszemély Bax, akiről annyit tudunk, hogy író, és állítólag gyerekgyilkos. Bax nyitánya egész más; belelátunk a családi mizériáiba, majd kiderül, hogy ugyanaz a főnöke és az aznapi feladata, mint Schneidernek, vagyis megölni a másikat. Hogy miért? Mert az gyerekgyilkos. Ezen a ponton a néző jogosan érezheti, hogy szórakoznak vele, de közben szórakoztatva is van. Megvezetésről lenne szó? Ha igen, vajon mire megy ki a játék?
A cím a két főszereplő ellentétét harangozza be. Először vizsgáljuk meg őket: Schneider tiszta fejű, korrekt, profi. Szerető család várja haza, beleértve két szupercuki kislányát. Őt Warmerdam korábbi filmjeiből ismert Tom Dewispelaere alakítja. Bax mindennek az ellentéte: egyedül él, drogozik, szeretője van, de a lánya miatt, aki egy idegroncs, kidobja őt, majd feltűnik a perverz nagyapa egy tinédzser szeretővel. Baxot bizony a rendező maga alakítja. A film komikus jellege leginkább Bax karakteréből és a vele megeső dolgokból fakad. Míg Schneider fókuszáltan halad előre a szülinapi zsúr felé, melyhez a gyilkosság mihamarabbi befejezésén át vezet az út, addig Bax mindent összekutyul. Az egymásra rakódó, egyre hihetetlenebb elemek, a szerető, a lány, az első gyilkosság, a második és a többi egy napon való megjelenése amolyan vásári komédia jelleget kölcsönöz a filmnek, mintha a szereplők fogócskáznának a mocsárral és magas náddal körülvett házikó körül. Persze mindezt mereven, szenvtelen arccal, vagy szenvedéssel.
A műfajról érdemes szót ejteni, hiszen az se marad csavar nélkül. Bérgyilkosfilm, de annak az érzelgős változata. Ilyen film az Erőszakik, ahol csuda baráti érzések mutatkoznak meg a másik kivégzését megcélzó feladat közben. Itt is megjelenik a család, egy rövid bájcsevej a feleséggel, mi legyen vacsorára, közben pisztoly a kézben. Csakhogy Warmerdam túljátssza, a tökéletes mosoly a feleség arcán szinte már nem emberi, azt várjuk, mikor hullik le az álarc. A színek, a fények is erősen komponáltak, színpadias jelleget kölcsönöznek.
Mi a helyzet az erkölcsi kérdésekkel? Tegyük fel, mindkettőjük csak a dolgát végzi, és az emberiségen segítenek gonosz emberek kivégzésével. Ez nyomban elbukik, és nemcsak mert az önbíráskodás dilemmáját tesszük félre, hanem mert a gyilkolás oka nyilvánvalóan kamu. Hogy a kérdés mégis megjelenik, egy középkorú prostituált szereplő felbukkanásának köszönhető. Neki semmi köze a nádasban kergetőzők játékához, ő teljesen kívül áll a viszonyrendszeren. Schneider megosztja vele az otthonról hozott szendvicsét, de amikor feladat van, nem habozik bombát szerelni a lábára. A prostituált nő tűnik a leginkább hús-vér karakternek, illetve ő az, aki győzködi Schneidert, hogy ne öljön. Ám a szereplők összességében távoliak, idegenek. Sokkal inkább kellékek, mint valódi karakterek. Nem látunk beléjük, nem értjük meg őket, rohangálnak pisztolyokkal, késekkel, de mintha papírmasé figurák lennének, nem tudni semmit biztosat az érzéseikről, hiszen olyan gyorsan fogalmaz át mindent a film újra meg újra.
Mit akart Warmerdan mindezzel? Egyszerűen közölni, hogy nem minden az, vagyis semmi sem, aminek látszik? Kétségtelenül kimozdít a sémákból, a helyes-nem-helyes és egyéb címkék, társadalmi értékrendek mehetnek a kukába. Összességében azonban nem merészkedik olyan abszurditásba, mint a Borgmanban tette, sokkal inkább fekete humor jellemzi a filmet, ebből pedig a fekete és a humor is egyenlően teret nyer.
[author_bio author=”mirella”]
