Egy 59 éves munkanélkülivé vált férfi és egy kétgyermekes anya küzdelme a brit bürokráciával. Az Én, Daniel Blake című dráma Ken Loach rendezőnek a második Arany Pálmát hozta el az ír szabadságharcról szóló Felkavar a szél után.
Daniel Blake (Dave Johns) 59 évesen egy szívroham után nem dolgozhat tovább ácsként, az orvos szerint egyelőre nem szabad megerőltetnie a szívét. Hogy megélhessen, szociális segélyért kell folyamodnia. Míg várakozik, betoppan Katie (Hayley Squires) gyerekeivel, akik két napja költöztek Newcastle-be egy szociális lakásba. A nőnek sincs munkája, de a kicsiknek iskolába kell menniük, ennivalóra és ruhára lenne szükségük.
A segélyrendszer arra lenne hivatott, hogy segítsen a rászorulókon, viszont alkalmazottai szemmel láthatólag másra nem képesek, mint újabb és újabb adminisztratív körökre kényszeríteni őket. Az orvos igazolása nem elegendő megindokolni, hogy Daniel csak ideiglenesen nem dolgozhat, hogy később, miután megerősödik a szíve, szeretne dolgozni és munkába is állhat. „Akkor keressen munkát! Sőt ha nem ezzel tölti az idejét heti 40 órában, elfelejtheti a segélyt!” – mondják a kegyetlen ügyintézők. Az Én, Daniel Blake melodráma, de humoros részek színezik. Daniel Blake nem törődik bele a sorsába, igyekszik Katie-nek és gyerekeinek segíteni, beszólni a segélyrendszernek, az embertelen ügyintézőknek, akik sokszor maguk sem értenek a munkájukhoz, késnek a válasszal. A hétköznapokban ügyintézés közben hasonló helyzeteket és érzéseket tapasztalhatunk meg, innen is ered cinkosságunk és együttérzésünk a szereplővel.
Egyre több szociálisan érzékeny filmet válogatnak be Cannes versenyprogramjába. Tavaly a francia Stéphane Brizé drámája volt a témakör legjellegzetesebb darabja, a Mennyit ér az ember? a munkakeresés nehézségeiről és a munkakeresést segítő, de teljesen improduktív intézményekről szólt. Akkor Vincent Lindont díjazták a legjobb férfi főszereplő kategóriájában. Bár a Lindon játszotta Thierry és Daniel Blake (Dave Johns) körülbelül egy korosztály, az ötvenes éveikben járnak, válaszreakcióikban élesen különböznek. Míg előbbi megpróbál alkalmazkodni a helyzethez, Daniel Blake küzd, vitatkozik és lázad a kafkai bürokrácia ellen. Ken Loach is így szólal föl, kiált segítségéért filmjével a szociális háló megerősítéséért.
Ugyan a már-már didaktikus forgatókönyv fordulatai nem szolgálnak meglepetéssel, a brit mester mégis képes mindvégig kézben tartani a közönség hangulatát. A humor és a tragikum között egyensúlyozik, és olyan ügyesen elegyíti a kettőt, hogy a drámai hatás nem marad el. Nem csoda, hogy a cannes-i közönség nagy része sírt, köztük én is. Kell-e ennél nagyobb elismerés egy rendezőnek?
