Kritika

Segítség, a fiam a sátán! – A csodagyerek

A horror továbbra is leköti a magyart

Egy darabig a kismilliószor unalomig rágott, emésztett majd felöklendezett ígéretét A csodagyerek kellően egyedien képes prezentálni ahhoz, hogy ne visszhangozzon állandóan a fejünkben az Ómen emléke, de aztán annyira látványosan nem gondol semmit magáról a film, hogy egy jumpscare-rel hígított blődlivé alantasul.

Az ismeretlentől valami elemi félelem mellett a fősodrású horrorfilm talán leggyakrabban az elvárások és a tapasztalatokon nyugvó prekoncepciók karistolásával próbál sebet ejteni a nézőkön. Ezért parák a Psycho és a Ragyogás idős hölgyei, és ezért fosunk a bokánkra az Ördögűző, A kör, az Ómen, az Átok, az Árvaház és még ki tudja, hány japán riogatás fehér hálókás, emós kislányától. Hiszen a gyermeki tisztaság, ártatlanság vagy épp az idősek tisztelete, méltósága olyan mélyen gyökerező igazodási pontok valamennyi társdalomban, hogy megsértésükbe még úgy is beleborzongunk, hogy hosszú évtizedes viszonylatban rugdossák őket a filmművészet kisebb-nagyobb alakjai. Habár végső soron a címszereplő purdéval paráztat A csodagyerek, emellett megpróbálja magát egy mélyebb pszichés síkon is értelmezni.

Hasonlóan A Babadook című kortárs horrorklasszikushoz a film a szülői érzelmek sötét oldalát igyekszik megvilágítani, ám míg Jennifer Kent rendezésében az anya depressziójának és gyermeke iránti gyűlöletének bűntudata volt mesterien egy szörnyfilmbe ágyazva, addig az infantilis magyar című A csodagyerek többnyire egy elhordott Ómen replika. A címadó, átlag feletti intelligenciával megáldott fiú jóval gyorsabb ütemben fejlődik kortársainál, így szülei mindent megtesznek azért, hogy a legfiatalabb kortól utat biztosítsanak tehetségének. Kisvártatva kiderül azonban, hogy szerencsétlen flótás pont aznap született meg, amikor egy hírhedt sorozatgyilkos kilehelte a lelkét, ami egyenesen a fiúba vándorol, a folytatás pedig aligha tartogathat meglepetést bárkinek, aki életében hallott már horrorfilmről.

Pedig nem tűnt menthetetlennek. A konfliktus kibontása kifejezetten profi módon lett elénk tárva. A lassan építkező, kimért tempó, főleg a legrosszabb B-filmes hagyományokat idéző nyitójelenet után a film kifejezetten szofisztikáltnak hatott és jóval nagyobb figyelmet szentelt a karakterépítésre egy megszokott jumpscare-kollázsnál. A számomra üdítő finomkodás azonban tagadhatatlanul csorbítja a feszültséget, ráadásul az ijesztőnek szánt szekvenciák túlnyomó része sem működik. Egyrészt túl rövidek ahhoz, hogy valódi feszültséget teremtsenek, másrészt pedig nincs valódi tétjük. Mivel rendkívül kevés szereplőt mozgat a film, a néző sejtheti, hogy a központi figurákkal nem mer majd olyan cudarul bánni, mint mondjuk az Örökség, így izgulni úgyis ráér értük az utolsó harmadban.

A komótosan szőtt történet aztán beragad a klisémocsárba, és egy szempillantás alatt ismétel meg mindent, amit a kortárs horrorban olyan szenvedélyesen lehet gyűlölni, az álomból felriadós ijesztéstől kezdve a házikedvenc likvidálásáig.

A cselekmény előrehaladtával, ahogy a gonosz egyre inkább eluralkodik a kisfiún, a szülők meghasonulnak saját szerepükben. Ezzel a kérdéssel, amit a Beszélünk kell Kevinről című nyomasztás is taglal a felvetésen kívül egyáltalán nem tud mit kezdeni a film: csak szándék nélkül bedobált gondolatfoszlányokból igyekszik érzelmi fedezetet hazudni a látottaknak. A reinkarnációt taglaló cselekményszál azon kívül, hogy szemérmetlenül lop az I Origins című pazar indie-től, rendkívül hamar kifullad, és nem elég érdekes koncepció ahhoz, hogy a cselekmény motorja legyen.

Az első perctől kínosan egyértelmű konfliktusnak mindössze az irányai okozhatnak meglepetést,

viszont a rossz ütemben feltárt titok minden misztériumtól megfosztja a cselekményt. Ráadásul a készítők olyan ötlettelen lezárással kanyarítanak pontot az i-re, hogy az apátiától fuldokló moziterem a remélt sokkhatás helyett többnyire csak a végefőcím mihamarabbi eljövetelében reménykedik.

A csodagyerek sajnos egy tipikus horrorfilm. Az összképet vizsgálva nincs egy olyan erénye sem, amitől megkülönböztethetővé válna, a végére természetesen az egész film széthullik, kudarca mégsem emlékezetes annyira, hogy nézhetetlennek lehessen titulálni. Igazi pszeudofilm, ami még csak rossznak sem rossz igazán.

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya