Kritika

Segítség, a fiam a sátán! – A csodagyerek

A horror továbbra is leköti a magyart

Egy darabig a kismilliószor unalomig rágott, emésztett majd felöklendezett ígéretét A csodagyerek kellően egyedien képes prezentálni ahhoz, hogy ne visszhangozzon állandóan a fejünkben az Ómen emléke, de aztán annyira látványosan nem gondol semmit magáról a film, hogy egy jumpscare-rel hígított blődlivé alantasul.

Az ismeretlentől valami elemi félelem mellett a fősodrású horrorfilm talán leggyakrabban az elvárások és a tapasztalatokon nyugvó prekoncepciók karistolásával próbál sebet ejteni a nézőkön. Ezért parák a Psycho és a Ragyogás idős hölgyei, és ezért fosunk a bokánkra az Ördögűző, A kör, az Ómen, az Átok, az Árvaház és még ki tudja, hány japán riogatás fehér hálókás, emós kislányától. Hiszen a gyermeki tisztaság, ártatlanság vagy épp az idősek tisztelete, méltósága olyan mélyen gyökerező igazodási pontok valamennyi társdalomban, hogy megsértésükbe még úgy is beleborzongunk, hogy hosszú évtizedes viszonylatban rugdossák őket a filmművészet kisebb-nagyobb alakjai. Habár végső soron a címszereplő purdéval paráztat A csodagyerek, emellett megpróbálja magát egy mélyebb pszichés síkon is értelmezni.

Hasonlóan A Babadook című kortárs horrorklasszikushoz a film a szülői érzelmek sötét oldalát igyekszik megvilágítani, ám míg Jennifer Kent rendezésében az anya depressziójának és gyermeke iránti gyűlöletének bűntudata volt mesterien egy szörnyfilmbe ágyazva, addig az infantilis magyar című A csodagyerek többnyire egy elhordott Ómen replika. A címadó, átlag feletti intelligenciával megáldott fiú jóval gyorsabb ütemben fejlődik kortársainál, így szülei mindent megtesznek azért, hogy a legfiatalabb kortól utat biztosítsanak tehetségének. Kisvártatva kiderül azonban, hogy szerencsétlen flótás pont aznap született meg, amikor egy hírhedt sorozatgyilkos kilehelte a lelkét, ami egyenesen a fiúba vándorol, a folytatás pedig aligha tartogathat meglepetést bárkinek, aki életében hallott már horrorfilmről.

Pedig nem tűnt menthetetlennek. A konfliktus kibontása kifejezetten profi módon lett elénk tárva. A lassan építkező, kimért tempó, főleg a legrosszabb B-filmes hagyományokat idéző nyitójelenet után a film kifejezetten szofisztikáltnak hatott és jóval nagyobb figyelmet szentelt a karakterépítésre egy megszokott jumpscare-kollázsnál. A számomra üdítő finomkodás azonban tagadhatatlanul csorbítja a feszültséget, ráadásul az ijesztőnek szánt szekvenciák túlnyomó része sem működik. Egyrészt túl rövidek ahhoz, hogy valódi feszültséget teremtsenek, másrészt pedig nincs valódi tétjük. Mivel rendkívül kevés szereplőt mozgat a film, a néző sejtheti, hogy a központi figurákkal nem mer majd olyan cudarul bánni, mint mondjuk az Örökség, így izgulni úgyis ráér értük az utolsó harmadban.

A komótosan szőtt történet aztán beragad a klisémocsárba, és egy szempillantás alatt ismétel meg mindent, amit a kortárs horrorban olyan szenvedélyesen lehet gyűlölni, az álomból felriadós ijesztéstől kezdve a házikedvenc likvidálásáig.

A cselekmény előrehaladtával, ahogy a gonosz egyre inkább eluralkodik a kisfiún, a szülők meghasonulnak saját szerepükben. Ezzel a kérdéssel, amit a Beszélünk kell Kevinről című nyomasztás is taglal a felvetésen kívül egyáltalán nem tud mit kezdeni a film: csak szándék nélkül bedobált gondolatfoszlányokból igyekszik érzelmi fedezetet hazudni a látottaknak. A reinkarnációt taglaló cselekményszál azon kívül, hogy szemérmetlenül lop az I Origins című pazar indie-től, rendkívül hamar kifullad, és nem elég érdekes koncepció ahhoz, hogy a cselekmény motorja legyen.

Az első perctől kínosan egyértelmű konfliktusnak mindössze az irányai okozhatnak meglepetést,

viszont a rossz ütemben feltárt titok minden misztériumtól megfosztja a cselekményt. Ráadásul a készítők olyan ötlettelen lezárással kanyarítanak pontot az i-re, hogy az apátiától fuldokló moziterem a remélt sokkhatás helyett többnyire csak a végefőcím mihamarabbi eljövetelében reménykedik.

A csodagyerek sajnos egy tipikus horrorfilm. Az összképet vizsgálva nincs egy olyan erénye sem, amitől megkülönböztethetővé válna, a végére természetesen az egész film széthullik, kudarca mégsem emlékezetes annyira, hogy nézhetetlennek lehessen titulálni. Igazi pszeudofilm, ami még csak rossznak sem rossz igazán.

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com