Kritika

Semmi sem eredeti! – Manifesztum

„Lépjen félre, aki fél a borzongástól!” – kiáltja egy helyütt a főszereplő Cate Blanchett, s ez a felhívás vonatkozik a kétségtelenül meghökkentő Manifesztum nézőire is: aki nem képes elmerülni ijesztő és indulattal kinyilvánított jövőképek útvesztőjében, ne is vállalkozzon a film megnézésére – lépjen félre.

A Manifesztum eredetileg egy 2015-ben bemutatott videoinstalláció volt, melyet a rendező Julian Rosefeld a 2017-es Sundance fesztiválon mutatott be másfél órás filmalkotásként. A 12 rövidfilmből álló filmcsokrot egy erőteljes, szereplő nélküli prológus kép vezeti fel, amely kellőképpen meg is adja az alaphangját az elkövetkezendő látványvilágnak. Valamennyi epizód más környezetben játszódik és eltérő üzenetet hordoz – egyetlen közös bennük Cate Blanchett személye, aki különböző karakterekbe bújva szellemi folytonosságot kölcsönöz a filmnek.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

A Manifesztum központi problémája, ami körül a 12 epizód forog: az élet és a művészet viszonya. Mintegy száz évet visszahátrálván az időben, a filmben a maga idejében jelentős képzőművészeti mozgalmak – leginkább a futurizmus, a dada és a szürrealizmus – manifesztumai hangzanak el különböző formában Cate Blanchett előadásában.

A létfenntartás unalmas és elvesz tőlünk minden energiát, ezzel szemben a művészet mindenhol jelen van az életünkben, és mélyrehatóan átjár minket

– tudjuk meg tőle az egyik kis filmopuszból. Éppen ezért a művészeknek nem kevés felelősségük és feladatuk van a világban – miként ezt a 12 filmben beszűrődő, felhívó jellegű kiáltványok sorra kinyilvánítják.

A lepusztult indusztriális környezetben kezdődő, s ugyanitt végződő – ily módon keretes szerkezetű – Manifesztum első filmjében egy új világ születéséről tudósít egy végsőkig lerobbant, férfinek kinéző hajléktalan (persze ő is Blanchett, aki zseniálisan adja elő magát férfiként is). A közbenső tíz epizódban Cate Blanchett a legkülönbözőbb élethelyzetekbe helyeződve balett tanárként, tudósként, munkásnőként, halotti beszédet mondó családtagként, ételt megáldó családanyaként, drogos énekesnőként, tanítónőként szól a nézőkhöz, művészi kiáltványok szövegeit közvetítve számukra.

E kiáltványok közül a főként orosz és olasz kultúrában tért hódító futurizmus a film egyik kiemelkedő motívuma. Az 1909-1944 között viruló mozgalom mintegy ötven kiáltvánnyal lépett fel a maga idejében, melyek közül többe agresszív, nacionalista és militarista nézetek is keveredtek. Legismertebb közülük az olasz anarchista beállítottságú Marinetti által közzétett Futurista Kiáltvány, mely felhívásával olyan új szellemi-politikai légkört kívánt teremteni egy eljövendő új világban, ahol a gépek és a technika játsszák a főszerepet. A futurizmus egyik nagy nóvuma az élmények szimultaneitásának ábrázolása –

s Julian Rosefeld tehetségét dicséri, hogy a Manifesztumba képes volt élményszerűen átemelni ezt a komplex látásmódot.

Cate Blanchett több epizódban is megidézi a futurizmus eszméjét, a mozgalom kiáltványainak előadásával éppúgy, mint a különböző építészeti formák közötti mozgásának változatos és eredeti nézőpontú megjelenítésével. Az építészet egyébként is kiemelt szerepet játszik a filmben a letisztult Bauhaus formáktól a futurisztikus üvegkomplexumokon át a bonyolult építészeti téralakzatok megjelenítéséig, melyek teret adnak a színésznőnek a különböző manifesztumok kinyilvánításának.

A film másik vezérmotívuma a futurizmusnál jóval rövidebb ideig, 1916-1922 között csupán hat évig hódító dada, a dühös szabadságvágy és a spontán megnyilvánulások hírhedt mozgalma. A társadalmi szervezetek ésszerűtlensége és a hazug konvenciók ellen az I. világháborút követően kibontakozó tiltakozási hullám volt a cselekvéscentrikus dada életre hívója. A politikai-esztétikai-erkölcsi mozgalom lételeme a permanens tagadás és a féktelen szabadságvágy, melynek rövid útját botrányok, abszurd megnyilvánulások és nihilista kiáltványok kövezték ki. Épp az abszurditása miatt, a Manifesztum legmulatságosabb jelenetei is a dada mozgalom köré kristályosodnak ki. Mikor Tristan Tzara dadaista kiáltványát Cate Blanchett indulatosan egy temetésen adja elő az elképedt gyásznépnek – s ennél ütősebb epizód már csak az, amikor Claes Oldenburg pop-art kiáltványát Blanchett hosszan és kimerítően egy családi vacsora előtt olvassa fel, éhségtől fetrengő gyerekeinek.

A Manifesztum élvezetességét és mulatságosságát az adja, hogy száz évvel később, eredeti környezetükből kiragadva, ezek a kiáltványok mára már egész más értelmet kapnak.

Bár egy részük üzenete akár ma is érvényes lehetne – hiszen ki ne vágyna szabadságra, és ki ne akarna kitörni a konvenciók szorításából –, de valljuk be, a legtöbb kiáltvány fölött eljárt az idő. Ám éppen e gondolati régimódisága miatt is érdekes és gondolatébresztő a film – és mert szép számmal akadnak benne korunknak szóló áthallások is. Emellett erőssége, hogy mind a 12 epizód más jellegű, eredeti képi világgal bíró környezetbe kalauzolja a nézőt. De igazán izgalmassá és szerethetővé Cate Blanchett briliáns játéka teszi, aki kivétel nélkül valamennyi epizódban nagyot alakít, s így egyben látva őt a tucatnyi szerepben, igazolódik, milyen fantasztikus színésznő is ő.

Alkotni kell, mert csak így lehet felülkerekedni a hétköznapok unalmán és kisszerűségén – ez a végső üzenete a Cate Blanchett által 12 személyben alakot öltött anarchistának, s úgy tűnik, egyben a rendezőnek is. Ám az üzenet végső kicsengése az is, hogy nincs autentikus alkotás, minden lecserélhető, nélkülözhető, másoktól átvehető és beépíthető! A valóság új dimenzióit ily módon kell megalkotni, s ebben az álom, az őrület, a hallucinációk és a szabad asszociációk éppoly fontos szerepet kell, hogy kapjanak, mint a valóság maga. Ez a manifesztumok üzenete a mának.

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.