Kritika

Elszánt diplomaták az iraki háborúban – Sergio

A cím hallatán egy Sergio Leone életrajzi filmre vagy egy vadnyugati westernfilmre gondolhatnánk, pedig a Sergio-val a Netflix korunk egyik legnagyobb diplomatájának állít emléket.

2003-ban járunk, az iraki fővárosban, Bagdadban. Az ottani ENSZ követséget robbanás rázza meg, mely maga alá temeti a brazil származású diplomatát, Sérgio Vieira de Mello-t. A törmelékek alatt az életéért küzdve törnek rá a múlt emlékei, melyekből egy korántsem mindennapi életrajz bontakozik ki.

Greg Barker rendező korábban elismert dokumentumfilmek alkotójaként szerzett nevet magának, ráadásul 2009-ben az HBO számára már feldolgozta Sérgio de Mello munkásságát. A játékfilm viszont egészen új és veszélyes terepnek ígérkezett Barker számára és ez meglátszik a Netflix fémjelezte produkció minőségén.

A kerettörténetet egy Oliver Stone-féle World Trade Centerhez hasonló mentőakció adja, melyben a főhős romok közé szorulva próbál túlélni, az érte érkező katonák pedig igyekeznek őt kiszabadítani. Az emlékképekből viszont a Fernando Meirelles rendezte Az elszánt diplomata története csenghet ismerősen, melyben egy pár a harmadik világ megsegítésén keresztül éli meg szerelmét. E két film ötvözete még akár működhetne is, azonban a Sergio túlságosan sokat ugrál az időben és túlzottan szentimentális. Egy olyan történetben, melyben az ok-okozati összefüggések a diplomáciai keretek miatt különösen nagy jelentőséggel bírnak, az időbeli ugrándozás igencsak megnehezíti a néző dolgát.

Ennek ellenére a Sergio egyáltalán nem egy gyenge alkotás, ráadásul az általa megpendített problémákat és kérdéseket szokatlan őszinteséggel láttatja. Rávilágít arra, hogy bizony az ENSZ békefenntartói munkásságának is voltak szégyenfoltjai és hogy a világ nem csak jóságos békenagykövetekre, gonosz terroristákra és diktátorokra osztható fel.

Az a fajta megrázó erő viszont hiányzik belőle, amivel a Netflix egy korábbi produkciója, a Beasts of No Nation ábrázolta a harmadik világ nyomorát.

Itt nem pusztán arról van szó, hogy a Beasts of No Nation, a Véres gyémánt, A nap könnyei  vagy a már említett Az elszánt diplomata sokkal véresebbek, hanem hogy a Sergio megelégszik egy felszínes diplomáciai látogatás külsőségeivel. A Sergio viszont ebből kifolyólag nem kíván szenzációhajhász sem lenni, szikár dokumentarista stílusa nem tolakodó, sőt a film végi kiírásokban azt is elismerik, hogy dramaturgiai okokból bizonyos valós személyeket összegyúrtak. Ez egy olyan mentalitásra vall, amit minden alkotónak követnie kellene, aki filmjét az “igaz történet alapján készült” mottóval kívánja eladni közönségének.

Felmerülhet továbbá a kérdés, hogy a több mint két évtizede a Közel-keleten vagy az Indonéz-szigetvilágban történt eseményekről miért is lenne érdemes filmet készíteni, és azt miért érdemes nekünk a koronavírus-járvány közepén megtekinteni. A Sergio történetéből világosan kiderül, hogy világunk egy olyan globális játszótér lett, ahol a legapróbb események is hatalmas hatással lehetnek az egész bolygóra nézve.

A pillangó-hatás értelmében tehát, ha Bagdadban megrebbenti a szárnyát egy pillangó az hatalmas vihart idézhet elő a tengerentúlon is.

Azok az események, melyekben Sérgio borotvaélen igyekezett egyensúlyozni a politika és a háború útvesztőjében, napjaink történéseire is kihatnak. A film nem hallgatja el, hogy jórészt a rendezetlen iraki körülmények hatására alakult ki az Iszlám Állam nevű terrorszervezet és vele a migránsválság. Abban viszont már érezhető némi ferdítés, hogy ezt kizárólag a Bush-kormányzat nyakába igyekszik varrni, holott mindebben Barack Obama elnökségének is hatalmas szerepe volt.

A Sergio fontos eleme még a romantika, mely szintén ízlésesen, őszintén, ugyanakkor mégsem dehonesztáló módon jelenik meg Sérgio és az argentin diplomata, Carolina Larriera viszonyában. Ennek fontos része a két címszereplő, Wagner Moura (Elit halálosztók) és Ana de Armas (Tőrbe ejtve) harmonikus játéka, mely mentes a maníroktól és a ripacskodástól.

A film zárásában viszont előtör a rendező szentimentalizmusa, mely valószínűleg annak is köszönhető hogy a korábban készült dokumentumfilmben már nagyon közel került hozzá a téma és az sem véletlen, hogy Kofi Ananról (az ENSZ akkori főtitkára), majd az igazi Sérgioról készült felvételekkel zárja le a mozit. Barker ezekkel az eszközökkel minden hibája és botlása ellenére is szentté avatja a brazil diplomatát, amit talán meg is érdemel. Akit érdekel egy izgalmas életút, mely Brazíliától Kelet-Timoron át Irakig vezetett, annak mindenképpen érdemes próbát tenni a Sergio-val. Ha viszont valaki a harmadik világ problémáival nem csupán egy diplomáciai kirándulás keretében kíván ismerkedni, akkor a Beasts of No Nationt ajánlom megtekintésre.

Gueth Ádám

Gueth Ádám 2017-ben csatlakozott a Filmtekercshez. Mióta 5-6 évesen először látta a Jurassic Parkot, vonzza a filmek világa. 2016-ban a Károli Gáspár Református Egyetem történelem szakán szerzett mesterdiplomát. Később, 2020-ban az ELTE BTK Szabadbölcsészetének filmtudomány szakirányán szerzett BA oklevelet. Főállásban dolgozik egy helyi lapnál, mellette pedig több filmes portál és blog állandó és vendégszerzője. Elsősorban a történelmi, a háborús és a science-fiction műfaj érdekli, szívesen elemzi történelmi filmek valós hátterét és igazságtartalmát. Kedvenc rendezői között találhatjuk Steven Spielberget, Ridley Scottot, Quentin Tarantinot és Stanley Kubrickot.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com