Kritika

Segítség, Superman lettem! – Shazam!

A DC felhagyott a sötét tónusú formulájával, és a könnyedebb, családbarátabb képregényadaptációk felé vették az irányt. A Shazam! ennek a beteljesülése. Lehet-e újszerűt mutatni még a műfajban, vagy a dekonstrukció újabb lépcsőfoka a testcserés szuperhős?

Kétségtelen, hogy jelenleg a legnagyobb felhajtóerőt a jegypénztáraknál a szuperhősös filmek birtokolják. Szinte egyik film sem bukhat meg, a közönség két pofára zabálja őket. A több mint tíz éve tartó siker töretlen. Ma már egy B- vagy C-listás képregényhős nemcsak saját filmet kaphat, de az sem hiú ábránd, hogy bevételei átlépjék az egymilliárd dollárt. Amikor már egy Aquaman, egy Fekete Párduc, vagy egy Marvel Kapitány bombasiker lehet a pénztáraknál, biztosak lehetünk benne, hogy a közönség nem égett ki ezekből a filmekből – bár a hajszálrepedések már láthatóak.

A Pókember: Irány a Pókverzum! során már vizsgáltuk a korszak hanyatlását. Amikor már a készítők sem hisznek a mítoszban, elkezdik kifordítani azt, és megfosztják a hősöket mindattól, ami valaha komolyan vehetővé tette őket. Ám ha mindent elvitatunk, ami valaha izgalmas, rejtélyes vagy inspiráló volt, akkor nincs semmink. Gordiuszi csomóból egy halom madzag lesz, világvégéről szóló látványos kelta fantasyorgiából pedig Thor: Ragnarök.

Megjelent a szuperhősfilmeknek egy olyan vonulata, ami óvatoskodó módon már nem meri bevállalni azokat a pillanatokat, melyek korábban naggyá tették.

A pózolások régen menők voltak, ma már kínosak; az akciójeleneteket feszültség és izgalom járta át, most nevetünk rajtuk; a karaktereknek drámájuk volt, de 2019-ben ez már háttérbe kell szoruljon. A Deadpool óta már-már kötelező kacsintgatni a közönség felé, és a stúdiók többnyire ezért sem mernek komoly szuperhősfilmeket készíteni: félnek, hogy röhejesek lennének. A DC korábban két vállra emelte a borongós, komor hangulatot – ők igazán komolyan vették magukat, de pár kritikai bukta után meggondolták magukat. Ez nem feltétlenül azt jelzi, hogy tanulnak a hibáikból, többnyire a legkisebb ellenállás irányába folynak. A borongós Az acélembert és Batman Superman ellent nem vette be a nézők gyomra, de a megfelelési kényszer miatt identitászavaros félkomor, félig önreflexív Suicide Squad és Az Igazság Ligája is visszatetszést váltott ki. A Wonder Woman, az Aquaman és – különösen a – Shazam! után azonban azt érzem, végre koncepció is jár a könnyű pénzszerzés mellé.

Míg James Wan egy teljesen új vízalatti világba kalauzolt el minket, addig a szintén horrorrendezőnek tartott David F. Sandberg (Amikor kialszik a fény, Annabelle 2.) egy igazán könnyed, gyerekkarakterek köré épített családi mozit szállított. A Shazam!-ban ugyanis egy 14 éves fiút láthatunk, aki villámokat szóró Superman-szerű felnőtté képes válni, amennyiben kimondja a film címét. A kezdetben többek közt „Rezgőujj kapitányként” hivatkozott szuperhős feszülős maskarája és bombasztikus képességei azonban több felelősséget és odaadást követelnek az örök kívülálló árvától.

Klasszikus dekonstrukciónak tűnhet elsőre a történet, hiszen egy olyan világban járunk – a DC filmes univerzumában –, ahol a hősök már köztünk élnek. Mindenki tud Batmanről, Supermanről és a többiekről – ezzel nincs másképp Billy Batson (Asher Angel) sem. Őt azonban komolyabb dolgok foglalkoztatják: megkeresni az őt elhagyó édesanyját, miközben egy új fogadócsaládhoz kerül. Ennek kellős közepén választja ki az öreg varázsló hatalma örökösének, így kénytelen megküzdeni az erejét óhajtó, gyerekkori frusztrációit pedig feldolgozni képtelen Thaddeus Sivanával (Mark Strong).

Amit kapunk, szerencsére nem a szuperhősmítosz kiforgatása, hanem egy olyan film, aminek már korábban el kellett volna készülnie. Kellemes, a ’90-es éveket idéző egyszerű kalandfilmes atmoszférája azokra a filmekre emlékeztethet minket, amiket gyerekkorunkban szerettünk. Hiába voltak bumfordik vagy logikátlanok, a kaland és a felfedezés élménye a fantasztikus helyzetekkel maradandó referenciákat teremtettek. A Shazam! egy újabb generációnak adhatja meg ezt az élményt. Ennél a filmnél a célközönség nem a huszonéves képregényfanok, hanem a jelenkor tizenévesei, és ezt nem egy régi hős újracsomagolásával tálalták, inkább bemutattak egy újat. Nemcsak a karakter új, de a koncepció is frissnek hat – bár a film számára sok ihletet adó Segítség, felnőttem! megidéződik benne.

A Shazam! nem célozza meg a fellegeket, csupán magabiztosan lebeg a Föld felett.

Szuperhősfilmekhez képest kis költségvetésből készült, ezért a történet is kisebb léptékű maradt. A brutális látványorgiázás helyett több értékelhető emberi interakciót kapunk. 2019-ben eljutottunk oda, hogy egy képregényből készült akciófilmben a legérdekesebb és legszórakoztatóbb részek azok, mikor a főszereplő gyerek és „önkéntes segédje” Freddy (Jack Dylan Grazer) osztják egymást. A rácsodálkozás Billy képességeire, a tesztvideók és kettejük barátságának alakulása: ezek teszik a Shazam!-ot egy mókás filmmé. Ezt még tetőzi, hogy  a felnőtt Billyt alakító Zachary Levi Colgate-mosolyú evolúciós perfekcionizmusa egyszerre működik gegparádéként és hősként is.

Amikor azonban nem a felsoroltakat látjuk, csak az erős közepes szintet képes megütni Sandberg filmje. A gagyi CGI-vel borított akciókban sérthetetlen figurák harcolnak egymással. Akikért aggódni tudunk itt, azok a civilek, köztük Billy új családja. Egy vége fordulat során azonban ez a feszültség is köddé válik, és jöhet a szüntelen csihi-puhi, amibe semmi kreativitás nem szorult.

A Shazam! nagyon flörtöl a demitizálás gondolatával, hiszen rengeteg szuperhőselemből viccet csinál. Nem megy a repülés, gagyik a tervfázisban lévő hősnevek és még a jelmez is idétlen. Mégsem lehet a komolytalanság vádjával illetni, mert Billy Batson története a maga környezetében autentikus, nem pedig önreflexív. Egy 14 éves srác valószínűleg így élné meg azt, ha birtokába kerülne ekkora hatalom. A film pedig arról szól, hogy ezt megtanulja nem csak komolyan venni, de – életében először – megosztani azt másokkal.

Billy és a főgonosz, Sivana egy elágazás két irányának végpontjai. Egyikük sem kapta meg gyerekkorában azt a szeretetet, amit megérdemeltek volna. Míg Billy azonban szüntelenül kereste ezt, Sivana befelé forduló, önző és sötét lelkületű felnőtté vált. A bukott gonosz így a negatív példává válhat Billy számára: egy olyan úttá, melyre nem éri meg rálépni – a megoldás erre pedig a család.

A család nem csak a vérkötelék alapjaira épülhet, és ezt a témát a Halálos iramban már a földbe döngölte. Itt azonban nem viccelik el ezt a topikot, és egy szerethető közegként ábrázolják az új környezetet, ami nyitottságával és befogadásával bárkit jobb emberré tehet. Hős pedig nem akkor leszel, ha 190 magas, kigyúrt állatként levered a rosszfiúkat, hanem ha van kikért küzdened.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Ráadás és Moziban rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek – az igényes blockbusterek mellett.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..