Kritika

Nem félünk a bölcsészektől – Shirley

Shirley

Elisabeth Moss ismét szenzációs alakítást nyújt a különc írónő szerepében, de a Nem félünk a farkastól modern újrázásaként értelmezhető Shirley minden értéke ellenére nehezen befogadható alkotás.   

Shirley Jackson a 20. századi amerikai horrorirodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Nevéhez olyan művek kötődnek, mint a nemrég Netflixes adaptációt megélt A Hill-ház szelleme vagy az egyik első novellája, A sorsolás. Jackson feszélyező, kényelmetlen érzéseket kiváltó stílusa keveredett egyfajta misztikus sodrással, amely könyveit letehetetlenné tette. A Shirley – bár részben róla szól – valójában nem egy életrajzi film. Susan Scarf Merrell Shirley: A Novel c. regényének adaptációja, amely egy fiktív évet mesél el az írónő életéből, egy másik karakter szemén keresztül.

Így lehetséges, hogy a Shirley főszereplője valójában nem is a címszereplője. Az igazi főhős Rose Nemser (Odessa Young), aki friss házasként és terhesen érkezik férjével Vermontba. Fred Nemser (Logan Lerman) Stanley Hyman professzornál (Michael Stuhlbarg) írja disszertációját, doktoranduszként pedig segít neki az egyetemi munkálatokban. Hogy jó pontot szerezzen, Jack megegyezik Stanley-vel, hogy Rose besegít a házi munkában a feleségének, Shirley Jacksonnak (Elisabeth Moss). Ennek következménye az, hogy bár a fiatalok eredetileg csak pár napig akartak maradni a Hyman-házaspárnál, ez az átmeneti időszak végül csaknem egy évre duzzad.

Shirley

A film a rövid bevezető után három szálon indul el. Egyrészt az együttélés nehézségeit dolgozza fel – minden szereplő rendkívül karakteres, nehéz személyiség.

Egy másik szálon bepillantást nyerünk Shirley alkotói folyamatába.

Az írónő egy olyan krimin kezd el dolgozni, amelynek főhőse a campusról a valóságban is eltűnt 17 éves lány – ez lesz a harmadik történet. Utóbbi azonban inkább egyfajta inspiráció, amely keveredik a másik két történettel. Új regényének főhősét, az eltűnt lány karakterét az írónő lényegében Rose-ból építi fel, de szerepet kapnak a férfiak is, mint a campus sötét árnyai.

Ez így soknak hangzik, de a rendező két téren is lehatárolja a cselekményt: időben és térben. Az idő kvázi egy naptári év, az események helyszíne pedig döntően a Hyman-ház, innen csak elvétve lép ki a kamera, és ha igen, a campus területét akkor se hagyja el. Mindkét térbeli és időbeli korlát alátámasztást kap a szereplőktől. A teret például maga Shirley zárja le, aki kimondottan utálja elhagyni a házat, nem szeret emberek közé menni vagy ott lenni. A film ábrázolásában ő egyfajta különc zseni, aki csak rendkívüli erőfeszítések mellett képes megfelelően viselkedni társaságban.

Shirley

Ez azonban nem csak a társasági életre igaz, Shirley tébolyult jelleme az otthonában is problémás. És valójában ez a történet fő szála. A Hyman-házaspár kegyetlen szurkálódása folyamatosan az intellektualitás pajzsa mögé bújik, de az idegen eredetű szavak ellenére süt belőlük a vitriolos rosszindulat. A Shirley igazi fordulata pont ezért az, hogy

Rose kiáll magáért, és nem hagyja alávetni magát a magas presztízsű professzornak és az elismert írónőnek.

Sőt egyre többet átvesz Shirley őrültségéből: tojásokat dobál a földre, megmosakodik a zsíros, fekete földben. Kettejük között egészen különleges viszony alakul ki, amelyben kölcsönösen fedezik fel és veszik át egymás módszereit, szexualitását, vehemenciáját és furcsaságait. Mintha az írói világban játszódó Fantomszálat néznénk, de az ott lágyan és líraian bemutatott művész-múzsa viszony, itt kiegészül még két karakterrel: a férjekkel. És a Shirley-nek ez a négyesfogat és a köztük feszülő összetett kapcsolatháló a legnagyobb erénye. A férfiak között kollegiális rivalizálás zajlik, miközben a női oldalon cinkos összekacsintások teszik zárójelbe az egyetem hamis presztízsét. A házasságok dinamikája folyamatosan változik a hatásoktól. Az 1966-os klasszikus elevenedik meg: a Shirley szinte pontról pontra leképezi a Nem félünk a farkastól (Who’s Afraid of Virgina Woolf?) világát. Noha Mike Nichols klasszikusa ugyan csak egy estét ölelt fel, de az idő és a tér zártsága ugyanúgy megfigyelhető. Shirley szinte pont annyira kegyetlen és őrült, mint Elizabeth Taylor figurája volt, de Shirley karakterét felmenti a film azzal, hogy ő egy különc, tehetséges szerző.

A főhajtás rávilágít még egy dologra:

A Shirley sajnos közel sem annyira jó film, mint a Nem félünk a farkasoktól.

A történet leírása nem adja vissza adja vissza a Shirley hangulatát. Ezt a filmet igazából nem jó nézni. Josephine Decker rendezőnő előző alkotása, a Madeline a mélyben világát építi újjá. A homályos, töredezett montázsokat zavarba ejtő, zajokra és zörejekre építő zene kíséri. A kései Terrence Malick (Knight of CupsDaltól dalig) formanyelve elevenedik meg: a nem lineáris történetvezetés, az imbolygó kistotálok és a nehezen felismerhető álomjelenetek folyamatosan kétségben tartják a nézőt, hogy mi is a valóság és mi a fikció. A néhol misztikus, máskor horrorisztikus hangulat elidegenítő hatással jár, amit csak fokoz a főhősök udvariatlansága, kiszámíthatatlan viselkedése, állandó pszichológiai játszmázása.

A négy főszereplő színész közül hárman bravúros alakítást mutatnak be (csak Logan Lerman lóg ki a sorból), és bár engem újra és újra lenyűgöz Elisabeth Moss tehetsége, az igazi meglepetés az, hogy a fiatal, mindössze 22 éves Odessa Young (Gyilkos nemzedék) képes vele felvenni a kesztyűt, és méltó párja lesz a vásznon. A színészi bravúr azonban csak a hagyományos, dialógusokra épülő jeleneteken segít, és ezekből van a kevesebb. Az említett montázsok uralják a filmet, a játékidő maradék részében pedig helyet kell szorítani az említett három szálra, amely közül egy nem is kap valódi lezárást – egyszerűen elfelejtődik valahol félúton.

A Shirley óriási előrelépés a rendező számára, de ez még nem elég a csúcshoz.

Josephine Decker a bomlott elmét vizsgálja filmjeiben, az ő világában pedig ennek hátterében mindig valamilyen családon belüli trauma áll. Nőket helyez középpontba, akik a hétköznapi valóságból egy kvázi-skizofrén fikcióba menekülnek – nem csoda, hogy minden filmje nehéz, megterhelő alkotás. A Madeline a mélybenhez képest a Shirley sokkal inkább befogadható – közérthetőbb, hitelesebb és koherensebb. De attól még ez továbbra is egy erősen szerzői film, amelyre a művészi látásmód túlságosan rányomja a bélyegét. Decker sokat követel meg a közönségétől, és a türelmes, elfogadó néző értékes és élvezetes pillanatokkal gazdagodik. Összességében azonban a szeretet és a szerethetőség hiánya ellehetetleníti azt, hogy a Shirley-re jó szívvel gondoljunk vissza.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. [email protected]

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya