Kritika

A művészek is zuhanyoznak néha – Showing Up

Kelly Reichardt, aki mestere a hétköznapi történetek elgondolkodtató formába csomagolásának, a Showing Up-ban egy művészt helyez a középpontba, aki közelgő kiállítására készül. Vagyis készülne, ugyanis az elmélyülést megkívánó alkotói folyamatot olyan banális akadályok nehezítik, mint például egy törött szárnyú galamb, a meleg víz hiánya, a bosszantó főbérlő vagy egy depressziós báty.

Kelly Reichardt az amerikai függetlenfilm egyik legnagyobb kortárs alakja, akinek kedvenc témái a hétköznapi emberek mindennapjai és a globálisan apró-cseprőnek tűnő, ám saját kis életükön elhatalmasodni képes drámái – mindez a slow cinema eszközével tálalva. Akárcsak az Egyes nőkben, a First Cow-ban vagy a Wendy és Lucy-ban, az alkotó legújabb filmjében is visszaköszönnek a legjellemzőbb Reichardt-elemek. Ami izgalmassá teszi az alapvetően lassú tempójú, kevés konkrét történéssel operáló Showing Up-ot, az az, hogy

most egy olyan karakter kerül hétköznapi szituációba, akiről első blikkre sokan azt érezhetjük, nem a hétköznapi emberek életét éli.

Reichardt ezúttal ugyanis egy zárkózott, melankolikus, ám roppant tehetséges, saját kiállítására készülő szobrász néhány, banális akadályokkal tarkított napját mutatja be úgy, hogy az egyszerre válik hétköznapivá, egyúttal legalább ennyire szürreálissá.

A Showing Up meglepő ellenpéldája a művészekről és zsenikről szóló általános ábrázolásnak. A legtöbb film szélsőségesen és az átlagemberek közül kiemelkedőnek mutatja ezeket a karaktereket, műfajtól függetlenül, szóljon akár fiktív, akár valós személyekről. Ott van példának okáért a Fekete hattyú, a Frida, a Kódjátszma, a Picasso kalandjai, a Bohémélet, az Éjfélkor Párizsban, A sztárok nem Liverpoolban halnak meg, és még hosszasan sorolhatnánk. Reichardt viszont az ellenkezőjét teszi. A Showing Up főszerepébe a magába forduló, nem különösebben kedvelhető, magánéletében slendrián, ám a munkájában annál alaposabb Lizzy-t helyezi, akit Michelle Williams alakít.

Sehol egy levágott fül a művészet oltárán vagy átszakított festővászon a szenvedélyes alkotás hevében. Lizzy másfajta frusztrációkat él át: kezdve azzal, hogy a főbérlője már két hete nem oldotta meg, hogy Lizzy lakásában legyen meleg víz. Aztán, szintén a főbérlője a nyakába varr egy törött szárnyú galambot, ráadásul éppen a szabadnapján, amit azért vett ki, hogy az alkotásain dolgozhasson. Ehelyett állatorvoshoz járkál a rásózott galambbal. Emellett apja hóbortjaival is foglalkoznia kell, aki a magány elől menekülve egy vadidegen párt szállásol el a kanapéján. A Showing Up komótos szarkazmusát éppen ez a szürreális kontraszt adja:

a művészvilágról és azok képviselőiről alkotott általános képet kiforgatja, és kimondja: a művész is csak ember.

Lakbért fizet, kiakad a szomszédjára, küszködik az őt meg nem értő apjával. De ahogyan azt Reichardt filmjeitől megszokhattuk, fontos szerepet játszanak az apró részletek. Hosszú perceken át látjuk, ahogyan Lizzy gondos óvatossággal készíti a szobrait. Ezek a jelenetek adják meg a film leghangsúlyosabb hangulatát, egyfajta gyengédséget. Sokkal többet tudunk meg Lizzy jelleméről azokból a jelenetekből, amelyekben azt látjuk, ahogyan a szobraival bánik, mint azokból, amelyekben embertársaival beszél, vagy bármilyen módon interakcióba lép velük. Ezáltal a film bensőséges légkört teremt, amelynek középpontjában egy introvertált, boldogtalan elme belső világa áll. Az is sokatmondó, hogy Lizzy egyetlen lényhez, a macskájához áll viszonylag közel – jóval közelebb, mint mondjuk a hóbortos apjához vagy szigorú anyjához –, illetve idővel a törött szárnyú galambhoz kezdi fűzni valami kötődésféle, miután napokon át gondját viselte.

Reichardt legújabb filmje nem okoz meglepetést: fő motívumaiban azt hozza, mint korábbi filmjei. Viszont – egyes besorolások ellenére – komédiába oltott drámának nevezni erős túlzás. A Showing Up alapötlete érdekes, ám a megvalósítás már olyannyira komótos, Lizzy karaktere és világszemlélete pedig már olyan lehangoló, hogy a végeredmény nehézkes és vontatott, ami a film háttérében rejlő, elgondolkodtató tartalomról is elveszi a fókuszt. Ugyanakkor ha valakit a filmhez megfelelő és azzal rezonáló – elmélyülésre kész, kissé melankolikus – hangulatban kapja el, könnyen viheti magával a világa.

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen döntött úgy, hogy filmekkel akar foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!