Vad és brutális, de egyszerűbb, mint elődje: Benicio del Toro és Josh Brolin vezetésével a Sicario 2: A zsoldos egész jó háborús thriller.
A „folytatás” és még inkább a „franchise” olyan drog az amerikai moziipar számára, ami megfojtja az életkedvet és kreativitást – ez közhely, de a Sicario 2: A zsoldos a közhely érvényességének új példája.
Attól még egész jó film. Ha nem „Sicario” névvel adnák el, elmenne egy átlagnál erősebb nyári thrillernek.
Vad. A Sicario 2: A zsoldos a mexikói drogháború közepébe kalauzol, abba az alacsony intenzitású, ám annál kegyetlenebb konfliktusba, ami az Egyesült Államok határaitól fél méterre délre zajlik, de mintha egy másik univerzumban játszódna – az ember nézi, mint valami fantáziát: ez is az én világom?! Pedig a Sicario 2 még csak nem is annyira chupacabra, mint az első rész volt, Don Winslow azonos témájú regényeihez képest pedig cuki plüssnyuszi (Drogháború 1-2., Barbár állatok). De egy működő állam hétköznapjaiból kitekintve ez is sokkoló.
Brutális. Késélen egyensúlyoz; igyekszik a drogháború iszonyát úgy bemutatni, hogy a (roppant szigorú) mozis szabályoknak épp megfeleljen – gyerek nem halhat meg a kamera előtt, de a robbanás kétségkívül eléri; a lőtt seb következményeit nem illik közelről mutogatni, de el sem takarják. Igen helyesen teszi ezt, mert sem a fizikai, sem a lelki, sem a vizuális brutalitás nem önmagáért való kéjelgés egy drogháborús filmben, hanem a valóság szükséges bemutatása.
Lélekben egyszerű. Az eredeti Sicario realista káoszából semmit sem örökölt. A sztori lineáris, végig a szánkba rágják – alkalmasint többször is –, hogy épp mi zajlik és miért. Lebutított film: a Sicario szellemi elődje a Sziriána és a Traffic voltak; a Sicario 2 szellemi elődje egy egyvágányú kisvasút. Ami nem jelenti azt, hogy nem érnek meglepetések. Csak azt, hogy a meglepetéseknek is kiszámított menetrendjük van és forgatókönyv szaguk. (Csodálkozom, mert Taylor Sheridan forgatókönyvíró teremtette az első Sicario mellett A préri urait és a Wind Rivert is.)
Annyiban is „lélekben egyszerű” a film, hogy nem restell néhány pofátlan technothriller panelt beemelni. Márpedig a minden hajszálat látó műhold, a képernyőkkel borított kémközpont és a mindenható drón, ki van a mennyekben, inkább egy James Bond darabba illik, mintsem egy önmagát realistaként eladni igyekvő háborús filmbe.
Ami pedig a technikánál is sokkal kizökkentőbb: ez a folytatás meglepően tisztább erkölcsű elődjénél. „Elpárolognak a törvények, kifacsarodnak a célok, az érdekek karóba húzzák az igazságot, és végül csak a háború marad” – írtam az eredetiről; a folytatásban bezzeg minden főszereplő hollywoodiasan erkölcsös utat választ legvégül.
Ennek máskor teljes szívből éljeneznék. Általában a nyugati erkölcsnek még a mozissá egyszerűsített változata is joggal követelhető meg (például hogy az ártatlanok lemészárlását nem lehet elfogadható cselekedetként bemutatni; hogy kiskorú nem lehet úgy felelős, mint egy felnőtt; hogy az egyén a maga tetteiért felel, nem a közössége tetteiért; hogy a szándék számít, nem az eredmény). De ezek a szabályok itt művivé szépítik a sokoldalú konfliktust, hollywoodiassá, mert a valódi mexikói háború nem ezen értékeknek mentén zajlik. Ha ott egy faludbéli vétett, akkor téged is elásnak és a családodat is. Három éve, a Sicariót Benicio del Toro karaktere olyan tettel zárta le, ami a valódi drogháború jellemzője. A folytatásban csupa olyasmit művel, ami Hollywoodé.
Végül mindemellett az a legszembetűnőbb, hogy
mennyire nincs a film egy szinten a villeneuve-i Sicarióval.
Az egy remekmű volt; szépségesen sötét horrorköltemény a mozi legnagyobb látványművészével (Roger Deakins) és olyan akciójelenetekkel, amilyeneket Michael Mann óta senki sem rendezett (legfeljebb tán Katherine Bigelow, egyszer). Most, Stefano Sollima filmjében a látvány csupán erős közepes, sehol egy emlékezetes kép (pedig Dariusz Wolski operatőr forgatta a Mentőexpedíciót és például a Sweeney Toddot is), és az akciójelenetek is érdektelenek. No és Villeneuve a két színészből, Benicio del Toróból és Josh Brolinból is sokkal többet hozott ki, mint a folytatás.
Miért volt szükség erre a filmre? Nem költői kérdésként értem; ha azt kérdezném, hogy a világnak miért volt szüksége rá, a válasz az lenne, hogy „dehogyis volt”. Hanem: miért kellett legyártani, stúdió szempontból?
A Sicario független produkció volt, amelyet a Lionsgate szerzett meg; a Mentőexpedícióval szállt szembe premiernapján és 13 millió dolláros nyitás mellett négyszeres élettartamszorzót produkált – ami elég szép teljesítmény. A kritika is imádta. Bezsebelt egy csomó díjat és jelölést, beleértve három Oscar-nominációt is. Szájról szájra terjedő híre pedig az otthoni filmnézés piacán is sikeressé tette.
Mindez két főszereplő visszatérésével legalábbis valószínűvé teszi, hogy a folytatás is jövedelmező lesz (közepesen) – de ami még fontosabb: lehetővé teszi a franchise-zá alakítást.
Egy harmadik részt már fejlesztenek, és könnyen el tudom képzelni a negyediket-ötödiket is. Anyag kerül; a mexikói konfliktus száz filmre elég témával és vérrel látja el a világot. És a franchise mindaddig működhet, amíg, ha lebutítva is, megtartja eredetijének legalább néhány vonását és karakterét.
Nem is bánom, ha legalább ilyen, az átlagnál valamelyest jobb minőségű filmek kerülnek ki a gyártósorról. A folytatás tényleg drog a mai moziipar számára, de néha jó művek is kikerülnek a kábulatból.
[mks_separator style=”solid” height=”2″]
(Pár szó a szinkronról. A lebutított filmen csöppet sem segít a színpadias magyar szinkron, aminek mesterkélt hanghordozása bálba illik háború helyett; ami oly fantáziátlanul egyöntetű – beszéljen akár mexikói bandatag, akár amerikai katona, akár rémült tinédzser –, hogy annál bármelyik pesti buszon sokszínűbb beszédmódokat találni. Meg ahogy a katonai nyelvezetet lemészárolja… és ahogy váltogat a magyar hangsáv meg az eredeti között, amikor a színész nyelvet vált… és ahogy beleüvölti a csöndbe a helyfeliratokat… te jó ég; nem véletlen, hogy a Sicario kapcsán írtuk a Filmtekercs egyik legvitatottabb cikkét, a Miért gyűlölöm a szinkront? címűt. Ami még elkeserítőbb, hogy a Sicario 2 ezzel a magyarhang-minőséggel még mindig a jobbak közé tartozik manapság; ugyanezek a szinkronszínészek egy romantikus vígjátékot például egész jó minőségben elő tudtak volna adni. Ó, és a film kizárólag szinkronosan érhető el idehaza.)
