Kritika

Boldog apokalipszist! – Silent Night

Az eutanázia etikusságának kérdése, a kormányba vetett bizalom, a környezetszennyezés mint a jövő nemzedékének legjelentősebb globális problémája, sőt, tragédiája. Hogyan fér bele mindez egy meghitt szentestébe? A Silent Night nem egy megszokott karácsonyi film.

Már az első plakát arra engedett következtetni, hogy a Silent Night nem a szívmelengető, idilli, szeretettől átitatott, és nem is a hahotázós, víg karácsonyi filmek tárházát fogja bővíteni. Ezen a plakáton többek között Keira Knightley, Matthew Goode, Roman Griffin Davis (a Jojo Nyuszi főszereplője, aki itt is brillírozik), Lily-Rose Depp és Lucy Punch látható, amint körülülik a családi asztalt szenteste, ám valami nem stimmel: az ablakban látható vészjósló tornádó.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

A film okosan, remek arányérzékkel adagolja az információkat, eleinte gyanútlan állapotban tartva a nézőt, mintha csak egy átlagos karácsonyi vacsora kellemesen idegtépő előkészületeit látnánk, karakterekkel, akik között rögtön az elején érezhetően feszültség, vagy valamilyen titkos múlt húzódik – a karácsonyi vacsorás filmek szokásos „lepel-lehullós” konfliktusainak alapkellékei.

Az ennél mélyebb, valamiféle globális problémára utaló első jeleket csak később, már az asztalnál ülve kezdjük el érezni.

Például mikor a harsány vidámságban úszkáló Bella (Lucy Punch) kinéz az ablakon, és arckifejezésén egy pillanatra a gondatlanság helyét a félelem veszi át. Ezt követik a már konkrétabb utalások arra, hogy valami nincs rendben, de még mindig nem válik világossá, hogy pontosan mi. Ez a fajta, kezdetleges gyanútlanságban, majd ködösségben tartó felépítés pedig egyre feszültebb hangulatot teremt, egyre kíváncsibbá téve a nézőt: vajon mi folyik itt? Mígnem eljutunk oda, hogy egyértelművé válik:

ezek a szereplők itt ma este így vagy úgy, de mind meghalnak.

A Silent Night alapszituációja ugyanis az, hogy családtagok és barátok úgy gyűlnek össze utolsó közös karácsonyukra, hogy a karácsonyi puding, ajándékozás és mókás activityzés után bevesznek egy pirulát, ami fájdalomtól és szenvedéstől mentes halált ígér. Hogy miért van erre szükség? Mert a vég, amely mérgező légörvények formájában másnaptól fogva mér pusztítást a teljes emberiségre, elkerülhetetlen.

A Silent Night legizgalmasabb fogása, hogy a felnőttek nem akarnak beszélni a tragédiáról, ami hamarosan utoléri őket, viszont a négy, 10-12 év körüli gyerek nyíltan kezd el vitatkozni politikáról és környezetszennyezésről. Ütős megoldás, hogy a felnőttek, akik már megtették a magukét a Föld pusztításáért és szennyezéséért, szőnyeg alá söpörve, látszólagos nihillel „kezelik” a problémát, addig a gyerekek láthatóan dühösek és nem akarnak hallgatni. Az ő eltékozolt jövőjükről van szó, nekik kell megenniük, amit előttük sok-sok generáció már megfőzött.

Nem véletlen tehát az sem, hogy a film lelkiismerete Simon (Goode) és Nell (Knightley) egyik fia, Art (Roman Griffin Davis). Vele tudunk leginkább azonosulni, ő az, aki nem hajlandó elfogadni, hogy mindössze két lehetőség áll előtte: halál szenvedéssel vagy halál szenvedés nélkül. Megkérdőjelezi, hogy a mérgező levegő valóban halált okoz-e, hogy a szenvedés tényleg rosszabb-e, mint saját magunk által véget vetni az életünknek. Az is kiderül az apjával való beszélgetés során, hogy

az illegális bevándorlók és a hajléktalanok nem kapták meg a mindenkinek járó pirulát, hiszen ők a kormány szemében legálisan nem léteznek.

Ettől Art, mintegy az élet igazságtalanságától megrökönyödve, még dühösebbé válik. Valójában rajta keresztül kísérhetjük végig az egy ilyen helyzetben legreálisabbnak tűnő reakciókat: a tagadást, a kétségbeesést, a dühöt, a tenni akarást, míg a felnőttek abszurd módon beletörődtek a sorsukba. A felnőtt korosztályból talán egyedül a húszas évei elején járó Sophie (Lily Rose-Depp) tekinthető kivételnek, aki még épp a két generáció között áll.

A másfél órában felvetett megannyi társadalmi kérdést pedig Camille Griffin rendező egyszerre akarta drámaként és vígjátékként tálalni. A Silent Night ugyanis magában rejt műfajilag egészen szélsőséges jeleneteket. Ide remek példa, mikor a film – és ezzel párhuzamosan a karakterek életének – végéhez közeledve

az ikerpár legnagyobb problémája, hogy hideg kólával nyelhessék le a halált okozó pirulát.

Hiába mókás kizökkenés néha egy ilyen tragikomikus jelenet a lehangoló szituáció kellős közepén, a Silent Night vígjátékira vett elemei már kevésbé illenek bele a képbe. Nem ülnek az olyan momentumok, mint a minden karácsonyi filmben kötelező elemként megjelenő activity-parti és ajándékozások körüli huzavona, vagy amikor a női szakasz pletykára éhesen, sutyorogva és nevetgélve kihallgatja James (Sope Dirisu) és Sophie (Lily-Rose Depp) vitáját. Ezek olyan, könnyed humort bevető jelenetek, amelyek kedvesek egy közepesen kellemes amerikai vígjátékban, de annál kevésbé állnak helyt egy drámában, amelyben egy természeti katasztrófa okozta apokalipszis az ünneprontó karakter, és nem egy kellemetlen nagybácsi.

Ugyan a Silent Night valószínűleg nem akart a mai világjárvány-helyzetre reflektálni (hiszen a film sztorija korábban készült) mégis könnyedén felmerül a nézőben a párhuzam a két helyzet között. A túlnépesedés és a globalizáció miatt már évek óta rebesgetik virológusok, hogy reális alapja van egy pandémia megjelenésének. A Silent Night esetében pedig egy környezetszennyezésből származó jelenség indul el a pusztítás útján.

Ahogyan a The True Cost című dokumentumfilmben elhangzik: „A változás elkerülhetetlen, mivel nem lehet továbbra is többet fogyasztani, mint amennyit a Föld termelni képes”. Szóval két lehetőség maradt: vagy úgy dönt az emberiség, hogy változtat, vagy a változás katasztrófa formájában fog megtörténni. Utóbbira példa a Silent Night cselekménye.

A két globális problémára (járvány és természeti katasztrófa) adott válaszok közt is hasonlóak a felmerülő konfliktusok. Míg az egyik esetben ezt az oltás, a másikban a pirula jelenti, itt is megfigyelhető a „tablettapártiak” és a „tablettaellenesek” összeütközése, ahogyan a kormányba vetett bizalom („Te hiszel a kormánynak? – Persze, hogy nem. De van más megoldás?”) kérdése is.

Mindkét esetben a jelenkor emberei a kísérleti alanyok egy olyan élethelyzetben, amelyet még senki nem tapasztalt azelőtt.

A Silent Night-ot határozottan érdemes látni, mert arra mindenképpen jó, hogy az említett kérdésekről párbeszédet indítson, hiszen ez nem szimplán egy világvége-mozi. Érzelmileg erősen bevon, különösen az utolsó 40 perc, amely során nem elég, hogy a karakterek döntései és sorsa miatt kell aggódnunk, de gondolkodásra késztet azzal kapcsolatban is: mi magunk vajon hogyan döntenénk egy ilyen helyzetben?

A Silent Night bővelkedik tehát erényekben, és nem csupán egy korrekt filmről van szó, annál jóval erőteljesebb. És itt jön a bosszantó de: a probléma ugyanis azzal van, hogy a Silent Night elejétől a végéig felvezeti a gondolatmenetét és logikáját, amely mellett majdnem mindvégig ki is áll. Aztán utolsó másodperces olcsó húzásával, úgynevezett „csattanójával” konkrétan saját magát köpi szembe és teszi hiteltelenné. Ezzel pedig mindazt a remekül működő másfél órát, amelyet ötletesen, sokkolóan, elgondolkodtatóan, megrázóan felépített, egyetlen csúfos másodperccel tette idézőjelbe. Nagy kár érte.

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen döntött úgy, hogy filmekkel akar foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!