Kritika

Élő Action Man – Sisu

Arany, aknamezők, felperzselt földek, egy legenda, és a nácik, akiket mind le kell gyilkolni – a Sisu fejezetcímei egy kicsit átírva a film szinopszisává válnak, amelyben nagyjából minden benne is van, amit a történetéről tudni érdemes.

Bizonyos filmek az elbeszélés minimumát célozzák meg. Ügyelnek arra, hogy még csak véletlenül se legyen több narratív elemük annál, mint amennyi ahhoz szükséges, hogy a bennük lévő eseményeket már történetnek hívhassuk. Felállítanak egy alaphelyzetet, bepöccintik valahol az akciók sorát, hogy aztán addig keveredjen hősük egyik kalandból a másikba, amíg még egy szál ellenség is talpon van.

A finn Sisu ilyen film. Aatami Korpi (már az is meglepő, hogy egyáltalán neve van), a mogorva és hallgatag volt finn katona, miután elvesztette családját és a mendemondák szerint egyszemélyes halálosztagként végzett háromszáz orosz katonával, úgy dönt, elmegy aranyat ásni Lappföldre. Pechére beleakad egy, a felsőbb utasításokra már inkább fittyet hányó náci alakulatba, akik nagyon szeretnék megkaparintani az aranyát. Ő pedig nagyon nem szeretné odaadni nekik, így beindul egy utolsó emberig tartó mészárlás, amelynek egyetlen célja a mozgóképes öldöklés örömének szinte már Sade márkisan burjánzó fantáziájú és precizitású ábrázolása.

A Sisu a felület filmje.

Mivel szándéka sincs mélyebbre menni bármibe is, nyilván felesleges lenne ebben a tekintetben kritikával illetni. Ami érdekli, az a látvány. Megkímél minket attól, hogy rétegeket kaparásszunk. Amit mutat, az nem igazán több annál, mint amit látunk. Jalmari Helander rendező tájképeket fényképez, mert szépek, fejezetcímeket használ westernes betűtípussal mert ezt látta Tarantinónál, és neki is kellett, vagy olyan zenét komponáltat, amilyet Morriconétól kért volna. Mindezt persze meglehetősen igényesen „finnesítve”. Egyes beállításainak kidolgozottsága, különböző dolgokat egy pillanatba tömörítő jellege mintha egy képregény paneljének felelnének meg, amelyek éppen, hogy mozgó képévé válnak.

Helander számára azonban a legizgalmasabb felület az emberi test mint az eldobásig roncsolható játékszer lesz. A nácik, akik a legváltozatosabb módokon szétszedhetőek, tönkre tehetőek, megsemmisíthetőek, és Korpi, akinek teste a végtelenségig nyűhető, mert ő „Koschei”, a halhatatlan. Ezek nem karakterek, hanem G.I. Joe-k vagy Action Menek. Nem tudunk meg róluk szinte semmit, így maga a film megtekintése pusztán az érzékelés élvezete lesz azoknak,

akik örömüket lelik az erőszak tobzódásában, vagy abban, hogy nézhetik, ahogy valaki exploitation filmet játszik.

Helander játékfigurák helyett beöltöztetett színészekkel és kellékpisztolyokkal meg művérrel (egy tankra még futotta, de sajnos a repülőt már utómunkában kellet összetákolni) éli újra kedvenc filmjeit. Hogy a fennsíkok csavargójának, a bosszú urának, aki maga varrja össze vagy égeti ki sebeit, és nagyon bepipul, ha a kutyájáról van szó hány előképe van már, fel se kell sorolni. Mint ahogy azt sem érdemes boncolgatni, hogy a mogorva arcú, fehér szakállas lappföldi gyilkológép mikor tér vissza vérapóként. Ebben a filmben az a legszórakoztatóbb, ahogy kiül képeire az élvezet, amelyet alkotói érzhettek, miközben készítették. Hogy ez elegendő-e ahhoz, hogy valamikor újra akarjuk nézni, kérdéses, de ha ahhoz igen, hogy miatta elővegyük a Rambót vagy valamelyik Eastwood-filmet, már megérte.

A Sisu június 29-től látható a mozikban.

Ruprech Dániel

Ruprech Dániel a PTE Filmelmélet és filmtörténet, valamint Esztétika szakán végzett. Egyetemi évei alatt több lapban és filmes oldalon publikált. 2011-ben Berlinbe költözött, ahol jelenleg is él. 2018-tól a berlini Filmakadémia gyártás szakának hallgatója. Filmes munkái mellett az írástól sem tudott elszakadni, 2023-tól jelennek meg cikkei a Filmtekercs oldalán.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com