Amilyen gerillastílusban szerzett ambivalens hírnevet a Skinamarink, annyira meglepő az a korántsem hétköznapi filmélmény, amit nyújtani tud. Történetnélküliségével egy bántalmazott, traumatizált gyerek tudatállapotát hozza félelmetesen közel, miközben a film befogadásának konvencióira is rávilágít.
Hosszú idő óta a Skinamarink az első film, amit úgy néztem meg, hogy határozott elképzeléseim voltak a várható élménnyel kapcsolatban. Ennek persze az is az oka, hogy a Skinamarink előzetes promóció és felhajtás nélkül, váratlanul tört be a filmes köztudatba. Így ahhoz, hogy fel tudjam mérni ennek a furcsa jelenségnek a mibenlétét, egyáltalán bármiféle képet kapjak róla, kiterjedtebb tájékozódásba kezdtem, mint más filmek esetében.
Ha meghallom, hogy Ari Aster szürreális horrorkomédiát forgat, Nolan következő opusza Oppenheimerről szól, vagy Tarantino (valószínűleg) utolsó mozija a filmkritikusi szcénában játszódik majd, nekem ennyi elég. Jobban nem fogok utánaolvasni a műnek, mert magam akarom megtapasztalni az élményt, minden befolyásolás nélkül. Ha egy kisebb filmről írok cikket – ami általában elsőfilmes rendezést, kevésbé ismert szerző munkáját vagy nemzeti filmgyártásokhoz tartozó művet takar – még annyi információra sincs igényem, mint az ismertebb és többek által várt alkotásoknál. Beérem annyival, hogy teljesen szűz szemmel, csupán a cím alapján megnézzek valamit, és csak aztán olvassak utána jobban az alkotóknak vagy a keletkezéstörténetnek.
A Skinamarink viszont egyik kategóriába sem illik.
Olyan váratlanul robbant nagyot és vált virálissá az utóbbi hetekben a közösségi médiában, hogy kénytelen voltam én is – elsősorban hírként – jobban megismerkedni a film stílusával és abszurdan szélsőséges fogadtatásával. Mert a nézői reakciók igencsak megoszlanak a Skinamarinkkal kapcsolatban. Ez aztán tényleg olyan film, amit valaki gyűlöl, kifiguráz, esetleg halálra unja magát rajta, vagy transzállapotban nézi végig, és az egyik legjobb horrornak tartja. Ha én is szélsőségesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, valaki menekül előle, valaki pedig kényszeresen újranézi. Elég kevés alkotás képes erre (azért van néhány), és mindenképpen azt mutatja, van valami a Skinamarinkban, ami nem hagyja hidegen az embereket, hatást vált ki belőlük. Egy filmkészítő ezzel már önmagában elégedett lehet, és a Skinamarink – úgy tűnik – igazán hatásos lett.
De nézzük meg, mi az, ami ennyire meg tudja mozgatni a horrorra mindig éhes közönséget.
Érdekes tény, hogy az addig csak pár kisebb fesztiválon szereplő filmet véletlenül tették letölthetővé egy platformon, ahonnan aztán szájhagyomány útján terjedt a hír a Skinamarink extrém félelmetességéről. Ez a fiaskó azonban nemhogy ártott volna a filmnek, hanem még több misztikummal ruházta fel, elindítva a kultikussá válás útján. „Kalózverzióban” kering a neten egy iszonyúan paráztató film, amitől mindenki retteg, és ami nem áll másból, csak sötét szobákból és folyosókból, meg nyomasztó gyerektárgyakból. Ráadásul mindez a VHS-korszakot idéző, analóg házivideókra emlékeztető felvételeken jelenik meg. Kell ennél iszonytatóbb?
Hamar lelövöm a csattanót: a Skinamarink szerintem is nagyon tud működni.
Leginkább azért, mert minimális eszközökkel (és nevetségesen alacsony költségvetéssel) képes kollektív félelmekkel rezonálni. Pontosabban pont ezzel a minimalista eszköztárral tudja elérni, hogy a mindannyiunkban meglévő, archaikus érzésekhez szóljon. A történet nem annyira önkényes, mint amennyire a beszámolókból és hírekből tűnik, bár szerepe valóban sokadlagos az élmény szenzoros-testi átélése és az esztétikai hatás mellett. A darabokban, széttöredezetten megjelenő cselekményelemek ugyan nem állnak össze egyértelműen azonosítható történetté, de meghatározott jelentéstartományt aktiválnak. A sötét szobákban és folyosókon topogó kisgyerekek, akik éjszaka felébredve nem találják az apukájukat, egyértelműen feleleveníti a gyermeki szorongások széles tárházát. Mindez aztán eltűnő-előtűnő ajtókkal, köddé váló anyai alakkal, egy démoni entitással és a gyerekek erőszakos megbüntetésének fenyegetésével egészül ki, hogy a névtelen félelmek a traumák és a családon belüli erőszak tudattartalmaival telítődjenek.
Kyle Edward Ball, a Skinamarink elsőfilmes rendezője olyan filmet készített, amely érzékletesen feleleveníti, szinte testközelbe hozza az elbeszélhetetlen félelmeket és traumákat. A psziché ezen régiói hasonlóan tudnak működni, mint a preverbális, beszéd előtti emlékek, vagyis sokszor lehetetlenség róluk a fogalmak szintjén megnyilvánulni. Ezért sokkal inkább átélésekben, érzésekben és testi reakciókban tudnak manifesztálódni. A gyerekkori traumák hordozzák a legsúlyosabb emberi élményeket, mert bennük az alapvető bizalom elvesztése nyilvánul meg. Az ember számára ez a legnagyobb horror. Ezért Ball legfontosabb feladata az ehhez a hatáshoz illő stílus megtalálása volt. Ez a stílus pedig elég komplex, mivel
egyszerre dolgozik experimentális, szürrealista és az analóg filmre jellemző eszközökkel.
A Skinamarink egész koncepciója egyrészt a látható és hallható redukálására, valamint az ebből eredő többértelműségre épít. A vizuális szféra részleges, hiányos vagy „hibás” ingerekből épül fel. „Rossz helyen” elvágott képek, képen kívüli történések, eltűnő emberek és tárgyak, homályban elbújtatott játékok, üres tereket mechanikusan pásztázó kameramozgások, és legtöbbször sötét, kivehetetlen képek váltogatják egymást. Ehhez ad hozzá a felület szemcséssége, amely a hagyományos film kémiai mechanizmusait imitálva mozgékonyságot visz a képbe. A felkapcsolt és leoltott villanyok, valamint a megakadó tévé fényei a helyükön beálló áthatolhatatlan sötétséggel lépnek kiszámíthatatlan játszmákba. A térszervezés fontosságát emeli ki, hogy hangsúlyosan jelennek meg és fontos szerepet játszanak a ház szintjei is. A földszint a megszokott játékokkal a gyerekek ismerős, barátságos(abb) világa, míg az emelet és az alagsor a büntetések és a démoni félelmek tere.
A hangok is a látványhoz igazodnak: elhalóak, alig hallhatóak (gyakran feliratok kísérik őket), vagy torzítottak. A hangok többsége legtöbbször csak zaj: puffanás, kopogás, reccsenés vagy éles sípolás hallható, gyakran sokkoló váratlansággal. Az emberi hangok vagy deformáltak, vagy kimerülnek az üvöltésekben, miközben hagyományos értelemben vett dialógus nincs is.
Mindezek a hatáselemek az elbizonytalanításra játszanak rá: egy koordinátáit vesztett, kísérteties térbe kerülünk, ahol a hétköznapi, ismerős és megszokott tárgyi világ egy kényelmetlenül új, félelmetes arcát mutatja. A kísérleti filmtől nem szokatlan ez az elidegenítő eszköz, amely ebben az esetben a horror mechanizmusát erősíti. Az átmeneti, liminális helyek, mint a folyosó és a recsegve nyíló-záródó ajtók központi szerepet játszanak a térszervezésben, egyben kiemelik a szimbolikusként értelmezhető momentumok átmeneti jellegét.
A realisztikus, kézzel fogható világunkba betör egy másik, furcsán ismeretlen világ, egy olyan hely, ahol bármi megtörténhet, és ami éppen ezért rettenetes.
Ez a hely nyílik meg a szemcsés, sötét képekben, amiken semmit nem látunk, de elménk a szemcsék mozgékonysága révén kitölti, tartalommal – félelmetes dolgokkal – telíti a teret. Meghatározatlanságuk folytán tudatunk tükröződik vissza bennük, így a szorongás csak egyre elviselhetetlenebb. Sokkal inkább az, mintha a rendező töltené fel ezeket saját elméjének idegen tereivel.
A Skinamarink a többértelműség mellett a figyelmünket és elvárásainkat irányító narratív elvek felülírására támaszkodik. Agyunk mindenben az ok-okozatiságot, a történetet keresi, így a Skinamarink szürreális mozzanatait is próbáljuk kerek elbeszélésként értelmezni. A film töredezettsége és a karakterek hiánya (arcokat szinte sosem látunk) azonban megakasztja ezeket a törekvéseinket, és merőben másfajta átélés felé tol. A képek egymásutánja tudatunkban az összekapcsolódás illúzióját kelti, az egymás melletti képek jelentésszinten összetartoznak.
A Skinamarink esetében bár szintén tehetünk megállapításokat a történetet illetően, a montázs mégsem a narratív elvet, hanem az atmoszférateremtést, az érzelmi hatáskeltést szolgálja.
Ebben a keretben bármi egymás mellé kerülhet, ami fenn tudja tartani vagy fokozni tudja a kívánt érzelmi hatást, jelen esetben a félelmetes bizonytalanság és az ólálkodó rettegés érzését. Így lesz helye a filmes szövetben az elvárásainkat nyíltan megtörő felvételeknek is. A pásztázó kamera nem követ semmit és nem fed fel semmit; a fény felkapcsolása és lekapcsolása látszólag céltalan; a sötétből nem mászik elő semmi, hiába is várunk rá; nem ott és nem úgy ijeszt meg valami, mint ahogy arra számítunk.
A Skinamarink homevideo-jellege szintén az elvárásainkkal játszik. A film képszerkesztési elve méltó társformára talál az analóg házi videóban, aminek alapvető jellegzetessége a véletlenszerűség, az amatőr jelleg és a meg nem alkotottság. Az otthoni felvételek esetlegesek, epizodikusak és hangsúlyozottan narratíva nélküliek, csak a jelen pillanat mulandóságát emelik ki a rögzítettségen keresztül. Ebben egyszerre van benne az eltűnt múlt megértése iránti reménytelen vágy és a jelenben is láthatatlanul nyomasztó örökségtől való szabadulási szándék. Így ez a stílus is tovább erősíti a Skinamarink hangulatfilmként való átélését. Nem mellesleg a házi videók alapesetben az ismerősség, a családi emlékek, az összetartozás és a melegség lenyomatai. Ezzel szemben itt a videóhatás az elidegenedés, az eltávolodás és a szétszakadás hordozója lesz.
A limitált ingerek liminális terekben való használata és a hagyományos elbeszélésben gyökerező értelmezési szándékunk aláásása teremti meg az álomlogikát,
ahol az elsődleges szerveződési elvet az érzelmek, hangulatok és ösztönök tudatelőttes világa adja. A reális gyerekjátékok közé az álom bizarr és félelmetes országa lép be, ahol minden lehet önmaga is, de ahol bármelyik tárgyban óriási, feltáratlan és beláthatatlan dimenziók nyílnak meg. Az álom itt a tudatosságot mossa el, ami egyrészt arra enged következtetni, hogy a filmbeli képek a még nem elég érett, tudatosan kevésbé szervezett (és ezért a primér ösztöntartalmaknak jobban kitett) gyermeki átélés produktumai. Másrészt, hogy az álombirodalom jótékonyan eltávolító, lehasító funkciója az átélés realitását (és így traumatikusságát) csökkenti, vagyis védelmi funkciót lát el. A hétköznapi képek szimbólumokkal telítődnek, így el tudnak bizonytalanítani a történések valóságosságát illetően. Ezért aztán egyszerre van jelen a képekben az ősi, pokoli terror és valami naiv remény a megmenekülésre.
Nemcsak a villódzó fények és hangok tehát, de ez az átmenet az ösztönök és álmok világába az oka a Skinamarink hipnotikus hatásának. A játékidő elsőre riasztóan hosszú (100 perc), ami egy repetitív, szobabelsőkben játszódó kísérleti film esetében elég nagy elkötelezettséget és figyelmet kíván a nézőtől. A varázslat mégis meg tud történni, és a fenti okok miatt a Skinamarink képes transzportálni befogadóját egy különleges világba, ahol ördögi lények szólítanak a nevünkön, miközben egyre inkább kapaszkodunk abba a kevés kis megmaradt ismerősségbe. A megszokottnak és a gyökeresen idegennek ez a játéka fel tudja idézni a mindannyiunkban ott szunnyadó, eltemetett ősi félelmeket: a gyermeki szorongások elsöprő, sötét hullámát, ami kérlelhetetlenül, feltartóztathatatlanul halad előre, és rombol, ha nem vigyázunk. Megdermedünk, kiesünk térből és időből, miközben szemünk le-lecsukódva a szürkéskék képernyőre tapad.
Tudatunk archaikus rétegei rezonálni, majd fodrozódni kezdenek a képek ütemére, amik frekvenciája pontosan megegyezik a legrejtettebb tartalmainkkal,
míg egész lényünkben át nem éljük a szótlan rettegést. És ehhez még csak traumatikus gyerekkor sem kell, mert a legfontosabb érték, a bizalom és a kapcsolódás megszakadásának lehetősége mindenki egyetemes rémképe.
A Skinamarinkot sokféleképpen lehet értelmezni, a számomra kirajzolódó elsődleges olvasat mégis a gyermekkori bántalmazás zsigeri élményének átélhetővé tételéről szól. Képzeljünk el egy sérülékeny kisgyereket, akinek a szülei viharos házasságban élnek, miközben az apa – a saját sérülései, frusztrációi és kezeletlen dühe miatt – fizikailag bántalmazóvá válik. A gyerek kétségbeesetten próbál kapcsolódni apjához, aki néha nyitott és kedves, máskor azonban – érthetetlen módon – megjelenik ördögi oldala, és büntet, kritizál, ver. Az anya képtelen megvédeni a gyerekét, lehet, hogy ő is meg van félemlítve, esetleg ő is bántalmazó.
A gyerek nem érti, mi miért történik, csak azt éli meg, hogy ki van téve a váratlanul kitörő agressziónak, ami elől sehogyan sem menekülhet. Rázáródik a ház és rázáródik a család is, ahova más nem férkőzhet be. Csak a szülők menthetnék meg, de pont ők okozzák a szenvedését. Ilyen helyzetben csak egyvalamit tehet: széttöredezi a világát, benne az összes élményt és megélést. Így lehet, hogy megteremt egy végletesen gonosz, ördögi entitást, de a hasítás által legalább megment minden töredéket, ami jó és kedves. Ez a tudatállapot, ez a valóságérzékelés az, amit a film elénk tesz. A Skinamarink a sokk és a trauma száz perces mozgóképe.
