Fókuszban Kritika

Van, aki szerencsés. Mások meghalnak – Skjelvet (The Quake)

Túlélni egy természeti katasztrófát nemcsak azt jelenti, hogy az ember életben marad utána, hanem azt is, hogy az ember túléli mindazokat, akik nem. Hogyan áll fel innen egy családapa egy újabb veszély árnyékában? A Skjelvet túllépi a katasztrófafilm műfaji kereteit és egy komorabb hangvétellel süllyeszti a föld alá Oslo centrumát.

A norvég Bølgen egy realistább hangvételű műfaji film volt, amely egy cunami sújtotta, fjord menti város elpusztulását mutatta be egy család szemszögéből. A film bármennyire is támaszkodott a hollywoodi panelekre, tökéletes alternatívát nyújtott azoknak, akik unják a patetikus és magasztos, vászonról lecsöpögő jeleneteket, az irritálóan erkölcstelen negatív mellékszereplőket és a B-kategóriás látványorgiákat. Számomra pedig mindenképpen az volt a legerősebb eleme, hogy Roar Uthaug szinte dokumentarista hangszínnel ruházta fel fikciós katasztrófafilmjét. Egy földhöz ragadt A lehetetlent láttunk, hitelesebb és életszagúbb formulában: még úgy is, hogy J. A. Bayona filmje igaz történetet mutatott be, a norvég alkotás ellenben csak egy lehetséges szcenáriót tárt elénk.

A Bølgen tehát joggal lett annak a fokozatosan fejlődő norvég filmiparnak a zászlóshajója, amely most egy ritka lépés megtételére vállalkozott: folytatást készített egy katasztrófafilmhez.

A Skjelvet  ugyanazt a családot hozza el nekünk, csak most cunami helyett egy Oslóban pusztító földrengést kell túlélniük. A középpontban azonban jó ideig a néhány évvel korábbi szerencsétlenséget átélt és sok tekintetben magát hibáztató geológus apa lélektani problémái állnak. A családja Oslóba költözött, ő maga pedig gyakorlatilag az őrületig beletemetkezett a cunami okozta pusztulásba és közel 250 ember halálának súlyába. Hiába élte túl a katasztrófát, hiába mentette meg saját családját és egyébként emberek százait, egy ilyen élménytől nem tud csak úgy elsétálni.

Kristoffer Joner remekel a meghasonlott apa, Kristian szerepében

Őszintén szólva azt is szívesen végignéztem volna, ha az egész másfél óra arról szól, hogy Kristian hogyan is próbálja összeszedegetni életének darabkáit és hogyan engedi el a kínzó lelkiismeret-furdalást. Ez esetben azonban a Skjelvet súlyos nézőszámot vesztett volna. Hiszen skandináv realitás ide vagy oda, az emberek mégiscsak a fölrengés sújtotta Oslo történetére voltak kíváncsiak. És amennyire érdekes és az újdonság üdítő erejével hat a film első fele, a folytatás már annyira átcsap a Bølgen katasztrófafilmes oldalába – ami egyébként hangsúlyozom, önmagában nem negatívum.

Az Oslót megrázó földrengés és a belvárosi épületrengeteg – például egy 35 emeletes hotel – leomlása profin került a filmvászonra.

A CGI felhasználása minőségi, és nem is vitték túlzásba: nem egy egész város összedőlése pereg le előttünk, ahogy emberek százainak holttestén se suhan át a kamera. Az előző filmhez hasonlóan relatíve gyorsan lemegy maga a katasztrófa, hogy utána az emberi viszonyok kapjanak hangsúlyt. Kristian ismét a megmentő férj és apa szerepébe bújik, bár egy megrázó cselekményszálnak hála most kevésbé sikeresen hajtja végre egyébként átlagemberhez mérten reális küldetését.

A film kíméletlenül mutat rá, hogy tényleg csak szerencse kérdése, ki él túl egy hasonló borzalmat. Mindezt teszi a műfajra jellemző elemek okos és hatásos felhasználásával: a tempó korrekt, a jelenetek izgalmasak, a feszültség olykor hibátlanul erős, és még a rövidke akciójelenetekbe se lehet belekötni. A Skjelvet katasztrófafilmként ismét jól működik, az ember azt kapja, amit vár.

Amitől pedig az első filmhez hasonlóan kiemelkedően érdekes a történet, az a realitás bevonása:

Oslóban száz évvel ezelőtt történt már egy ilyen katasztrófa, és minden tudományos kutatás azt támasztja alá, hogy a jövőben is elkerülhetetlenek a hasonló esetek.

Ezzel nemcsak hitelesebb szájízünk lesz, de mélyebben is gondolunk bele a látottakba, mintha mondjuk egy csapat UFO pottyanna az égből Washington szívébe. Nem teljes fikciót látunk és nem is megtörtént esetet, hiszen az alkotás modern miliőbe, kitalált karakterekkel és elemekkel utal csak az 1904-es földrengésre: ez a kettő közti lebegés pedig kiemeli a darabot a műfaji társaitól.

Ez és a nyitány elgondolkodtató lélektani vonala miatt mindenképpen érdemes a film a figyelemre, de erősen ajánlott előtte megnézni a Bølgent, hogy az ember értse is a történteket.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..