Kritika

Amerikai Sziszifusz – Sly

A self-made man, aki hosszú évek küzdelmes munkájával, önérőből küzdi fel magát a társadalmi ranglétra csúcsára, klasszikus amerikai történet. Sylvester Stallone élete és karrierre talán az egyik legemblematikusabb példája ennek a történetnek, részleteit pedig a Netflixre frissen felkerült Sly című dokumentumfilm kívánja előttünk feltárni. Vagy legalábbis ezt gondolnánk róla, de amit kapunk az inkább egy rövid öntömjénező tisztelgés, mintsem egy részrehajlás nélküli, részletes, húsbavágó betekintés a legenda mögé.

Színész, rendező, popkultúrális ikon, vicc, a kritikusok bokszzsákja, Amerika első számú sztárja, bukáshalmozó, főnixmadár és még mennyi jelzőt lehetne találni egy emberre, aki már valószínűleg gyerekként is ott volt velünk, láttuk a filmjeit, olyan izmosak és bátrak akartunk lenni, mint ő. Az acélos makszulinitás fröccsöntött akciófiguráját látja az ember benne legtöbbször, leghíresebb szerepeiben mégis ott van a sebzettség, az elhagyatottság, az árral szembeni magányos kiállás hitelessége. Ami csak az életből jöhet. Márpedig Sylvester Stallone élete mindig is az árral szembeni önérvényesítésről szólt, a megtörhetetlen önhit és a „meg kell próbálni, mert még az is jobb, mint a semmi” elv mentén való élés. Legyen szó a szegény munkásosztálybeli létből való kitörésről, amikor senki se hitt benne, a skatulyákból való kitörési kísérletekről karrierre csúcsán, vagy a nagy visszatérésről abban a korban, amikor mindenki az várta mikor megy nyugdíjba.

Mindezekről természetesen maga Sly beszél, Thom Zimmy rendezőnek és stábjának, a saját életéről szóló új dokumentumfilmben.

Stilisztikailag a jól ismert beszélő fejes, kronologikus sorrendeben haladó életrajzi doksik sorába illeszkedik a Sly, aminek gerincét a főszereplővel és családtagjaival készült interjúk, filmrészletek, háttérfelvételek alkotják. Látszólag adhat egy kis érdekes színezetet, hogy közvetlenül az Arnold Schwarzenegger életéről szóló háromrészes minisorozat után debütál (hiszen a két színész barátságos rivalizálása a hollywoodi legendárium szerves része), de sokkal inkább a Netflix tartalomgyártási sémájába simul bele, ami úgy tűnik minden híres amerikainak megadja a maga kis mozgóképes emlékszobrát. Stallone esetében ez már csak extra, róla már van igazi szobor, nem is egy.

Egy ilyen életrajzi projektben általában az a legideálisabb kombináció a filmesek és a nézők számára is, hogy ha a középpontban álló személy életének legfontosabb pillanatait, jó és rossz döntéseit a lehető legkülönfélébb szemszögekből, a legobjektívebb módon próbálják megjeleníteni, hogy meglássuk a címszavak és státuszszimbólumok mögötti embert, annak minden erőségével és gyengeségével. A Sly esetében ez elég rögtön két óriási akadály gördül: Az egyik a mindössze 96 perces játékidő, ami lehetetlen egy olyan csúcs és mélypontokban, filmtörténelmi pillanatokban, ellentmondásokban és anekdotákban gazdag hét évtizedet összesűríteni, mint amit Stallone élete tartalmaz. Ez a rövidség pedig össze is kapcsolódik magával a „subjecttel”: Az amúgy is rövidnek érződő játékidő nagyrészét Sly interjúi dominálják, mindenki más rovására. De olyannyira, hogy

még Sly testvére, Frank is csak pár mondatnyi szerephez jut, ami azért elég pikáns, tekintve, hogy a család fontosságát mennyit említik.

Pedig alapvetően nem rossz élmény hallgatni magát Stallone-t, ahogy a jellegezetes hanghordozású, mackósan dörmögésével visszautazik a múltba és felidézi azt a rendkívül rögös utat, ami elvezette őt a szupersztársághoz. A New Yorki olasz munkáscsaládban induló, korántsem idilli gyerekkortól kezdve, amit alapvetően meghatározott a születéskor bekövetkezett féloldali arcbénulás és apja kemény fegyelmezési módszerei. Míg az előbbi számkivetetté tette a többi gyerek között és elindította a testépítés és a művészi önkifejezés útjára, ami élete két legmeghatározóbb eleme lett, az utóbbi akarva-akaratlanul is megacélozta jellemét, kitartását és közben olyan sebeket is ejtett rajta, amiről megfogadta, hogy soha nem adja át másoknak. Utána jöttek az egyetemet követő pokolian nehéz évek, a tengődés nincstelen, ismeretlen színészként, akit még meghallgatásra se méltattak az arca és hangja miatt. Amikor Sly arról mesél, hogy miként aludt a buszpályaudvaron napikig, pár dollárral a zsebében, az egyszerre hihetetlen, mégis emberi pillanat, ami után csak tényleg becsülni tudja az ember, hogyan tudott eljutni oda, ahol most van.

Ezek az élmények azok, amik szervesen beleivódottak a Rocky megírásába: az „underdog” mentalitás, a sorstól kapott egyetlen esély megragadása és kihasználása.

Stallone pontosan tudta, mit tart a kezében és makacsul kötötte a karót ahhoz, hogy csakis ő játszhatja el a főszerepet. Mindent egy lapra, „Ez lehet életünk legjobb vagy legrosszabb napja” – mondta bátyja, Frank a premier előtt. Ami utána jött, az már filmtörténelem: 1976 legtöbb bevételt hozó filmje, 10 Oscar-jelölés, 3 díj (közöttük a Legjobb film) és egy ikonikus figura, aki az amerikai álom megtestesítője lett. Sly pedig innentől kezdve szabadon kifejezhette magát: Megrendezte első filmjét, mindenféle műfajban kipróbálta magát, jöttek a Rocky folytatások, John Rambo, a ’80-as évek „nagyobbat, többet, látványosabban!” túlzásai, valamint a pénz, a nők és a siker. Sly folyamatosan csak nyert, mígnem a 90-es évek elhibázott kísérletezései és a lassan felhalmozódó kritikai vesszőfutás miatt az új évezred elején mélypontra került sztárt mindenki leírta. De végül eljött a főnixmadár feltámadás, az egyszemélyes intézményként való megszilárdulás. És kinek köszönhetően? Hát persze, hogy Rocky-nak, hiszen Stallone maga Rocky, aki arra tanít, hogy sokszor fönt, sokszor lent, de soha nem szabad feladni. Nem meglepő módon, a korai évek vannak részletesebben taglalva Zimmy filmjében, a 80-as évektől már jócskán felgyorsul a mesélés tempója, éveket ugrunk és közben nem tudjuk lerázni magunkról az érzést, hogy ez azért kevés.

Vannak sztorik, amikre még a másfél óra is túlzás, de itt van előttünk egy ember, akinek a populáris filmre tett hatása és életműve látványosan kinövi azt a vékony keretet, amit itt adni akarnak neki. És mivel Stallone (magához hűen) dominálja a magáról szóló dokumentumfilm nagy részét, ez konkrétan minden más perspektíva elől elszívja a levegőt. Egy profin megvágott, igényes mázzal leöntött, de sekélyes önreklám-film a Sly, ami csak és kizárólag annak mondhat újat, aki a filmjein kívül szinte semmit se tud Sylvester Stallone-ról. Viszont ennyire erővel akár a wikipédia-oldalát is végig lehet olvasni, mert csak ennyit tesz hozzá (vagy vesz el), az ember körüli legendáriumból. A nyíltságát és az őszinteségét azonban nem lehet elvitatni: Minden sikerbe, minden esetleges bukásba szívét-lelkét, saját maga egészét beleteszi, mert másképp nem megy. „Utálom a szomorú befejezéseket. Bocs, le is lőhettek érte!”. Nagyapa mesél, csak a Netflixen. Egy esős délutánra talán még ez elfogadható.

A Sly a Netflix kínálatából érhető el.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com