Kritika

So nineties – Non-stop

non-stop-15Liam Neeson beleragadt az őszülő halántékú akcióhős szerepébe, de valljuk be, jól is áll neki. A Jaume Collet-Serra rendezésében előadott Non-stopban jut neki azért némi drámázás is egy repülőgép fedélzetén, de csak szigorúan a kilencvenes évek akciófilmjeinek stílusában.

A kilencvenes évek legemlékezetesebb repülőgépes filmje a Die Hard sorozat második része volt, számtalan ponton ugrott be John McClane kalandja, ahogy Bill Marks (Liam Neeson) kétségbeesett küzdelmét néztem. Marks, csakúgy ahogy McClane, elég zűrös hatósági személy, aki rendszerint előbb üt, mint kérdez. A légi marsallnak szintén megvan a maga drámája, a válást azonban egy elveszett gyermek tragédiája is tetézi. Persze már nem a kilencvenes éveket írjuk, érzik ezt az alkotók is, talán éppen ezért nem érték be a John McClane idejében még elégnek bizonyuló akciófilmes narratívával, és a csihi-puhit megfejelték egy zárt szituációs nyomozósdival is.

nonstop-neeson-gunJaume Collet-Serra filmjében Bill Marksnak rá kell jönnie, ki az, aki csőbe akarja húzni, és a nyakába akarja varrni a gépeltérítést, ami a szeme előtt játszódik le éppen. Nem bízik senkiben, ennek ellenére mégiscsak kap néhány segítőt az utasok köréből. Persze akad egy nő is (Julianne Moore), akivel a film végén összekacsinthat, szóval megvan minden klasszikus tartozék, sablon és közhely. Hogy a panelek ellenére a film mégiscsak működni tud, a határidő dramaturgiának köszönhető. Húsz percenként hullnak az utasok, így a film minden bő negyedórájára jut egy újabb és újabb kis történet, ami képes fenntartani a figyelmünket. A forgatókönyvíró trió jó érzékkel adagolja a feszültséget, és hatásos pillanatokban dob be csavarokat. Lehet, hogy akad, akinek már túl sok is a lesz a végére a jóból, tény, hogy a szerzők nem szégyellnek használni mindent, amit valaha repülőgépes filmben valaha láttak: klóbunyó, lövöldözés a fedélzeten, örvény és zuhanás, extrém körülmények között lerakott gép, ésatöbbi, ésatöbbi. A közhelyekből a drámai színtérre is jut, hősünk kisgyereket vigasztal, és a legindokolatlanabb körülmények között gyón a repülőgép teljes utaslistájának. Butaságokból is akad bőven, de a kifejezetten szórakoztató élmény (= kellő tesztoszteron szint) kárpótolja a nézőket a hülyeségek miatt.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Jelenleg a Filmtekercs Vizuális Kultúráért Egyesület alelnökeként a Filmtekercs offline rendezvényeiért és partnerkapcsolataiért felel. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya