Kritika

Céltalanul – Sodródás

Ha semmit sem érzel egy romantikus túlélőfilm alatt, az nem a te hibád: a Sodródás erőtlen saját témájához.

Sodródás? Az. A film is csak sodródik céltalan, viteti magát a sztori lassú áramlatával és néha elbóbiskol.

Pedig a valóságra épülő túlélő-történeteknek nagy ereje lehet. A rendező, Baltasar Kormákur (101 Reykjavík, Elégtétel, Trapped) ki is használta már ezt Everest című hegyi drámájában. A Sodródás szerelmes főszereplői az óceánon kerülnek hurrikánba, de éppúgy a természet kíméletlen körülményeinek áldozatai, mint a hegymászók a világ csúcsán; sérülten, alig úszó hajójukkal, kevéske vízzel és élelemmel kell kitartaniuk a messzi szárazföldig – és a film mégis méla unalom, amilyen a huszadik nap lehetett a végtelen víz közepén.

A Sodródás valós eseményekre épül (a történet 1983-ban zajlott le a Csendes-óceánon), és koncepciója az, hogy Tami és Richard megpróbáltatásai mellett ugyanakkora súllyal mutassa be szerelmüket is. Így a film

egyszerre romantikus dráma és túlélőmozi.

És mivel a fizikai túlélésre nem helyez hangsúlyt (kevésszer mutatja, mit dolgozik Tami a hajón, a jelenetek többsége párbeszéd vagy érzelmi válság), hát a lelki utazásnak és főképp a romantikának kellene vízen tartania a filmet – megteremteni az alapokat, hogy együttérezhessünk, netalán azonosulhassunk a hőseinkkel és izgulhassunk értük.

Semmit sem éreztem.

Ezt azért írom szubjektíven, mert te talán fogsz. Különböző benyomások hatnak ránk; téged talán megérint a film. Habár, őszintén, nem hiszem: bizonyos tapasztalat után sejteni, ha egy-egy film nemcsak az esendő kritikus szerint, de a tágabb közönség szerint is túl lapos lesz. (Cáfolj rám kommentben.)

Vannak persze objektív érveim is arra, mit rontott el a Sodródás. Először is: Tami és Richard kezdeti története szappanoperaszerűen tökéletes, ami megnehezíti a beleélést; a pálmafák árnyékában és paradicsomi trópusi partokon egymásra találó pár Romana füzeteket idéz. és erre rájátszik a füzetek borítóit imitáló fényképezés is a párt tökéletesen keretező árnyakkal és naplementékkel.

Másodszor: a film két párhuzamos szála oly eszköztelenül lineáris, oly meglepetések nélküli, hogy minden jelenetét előre ki lehet számítani – még azt az egyetlen fordulatot is, ami a Sodródás lényegét adná.

És harmadszor: egyre árasztja a szépelgős, művi, élettől elrugaszkodott hangulatot a szappanoperaszerű magyar szinkronhang, ami egy egyszerű „sziát” is színpadiasan dalol el – meg a fordítás, ami szerint a kétségbeesett és összetört túlélők olyan szavakkal fejezik ki magukat, mint a „fránya” és a „bakker”.

Márpedig ha az emóció nem működik, akkor kifogyott a szél a film vitorlájából. Kormákur nem él a többi lehetőséggel, ami az Everestet naggyá tette. Ott a természet szépségének nemcsak esztétikai minősége volt, de be is épült a film narratívájába – ez alapozta meg a hegymászók kockázatvállalását –, míg a Sodródás semmit sem kezd a tenger fenségével, egy esetlen párbeszédet leszámítva. Az Everest elgondolkodtatott a természettel szembeszálló ember felelősségéről, a Sodródás még csak nem is utal emberi döntésekre vagy hibákra.

És az Everest átadta a lelkesedést, a fáradtságot, a kitartást és erőfeszítést… A Sodródás ábrázolja ezeket, de nem sugározza. Ellenpélda: a Disney-féle (tehát szégyentelenül pátoszos) Viharlovagok úgy lett úrrá a szintén igaz történetre alapuló hajótöréses szituáción, hogy alaposan bemutatta mind a túlélők, mind a mentők erőfeszítéseit és ennek rendelt alá minden érzelmet. A sokkal régebbi Viharzóna pedig a helyes/helytelen döntések drámájává tette szintén megtörtént eseménysorozatát és ebből a drámából teremtett tragédiát – a vakmerőség és büntetése kérdéseit feszegette, amiről a Sodródásban szó sem esik.

További megközelítések is léteznek. Nemrég a Mélytengeri pokol döbbentett meg azzal, hogy a tengeri olajfúró platform munkásait hús-vér lényekként volt képes bemutatni, sérüléseiket szívszaggató őszinteséggel ábrázolni és így tragédiájuknak értelmet adni.

A Sodródás mindehhez képest túl papírmasé figurákat teremt. Sam Claflin (Richard) játéka nem különösebben érdekes, megmarad egydimenziós jó srácnak. Shailene Woodley (Tami) teljesítményét már egyöntetűen imádja a kritika, ez megmenthette volna a filmet… De mivel ettől is megfoszt minket a szappanoperaszinkron (a film kizárólag szinkronosan kerül moziba), elég kevés indok marad elmenni a moziba.

Talán a

szép tengeri képek,

esetleg, ha az ember vonzódik a windowsos asztali háttérképek esztétikájához. (Én vonzódom, és imádtam önmagukban a színpompás naplementéket és a sokféleképp kék tengert és a vihart).

Baltasar Kormákur ettől az egy gyönge filmtől még nagyszerű rendező marad, Shailene Woodley pedig bizonyára sokkal jobb szerepekben is tündökölhet majd. És a Csendes-óceánt túlélő Tami Oldham Ashcraft története nem gyengült az adaptáció erőtlenségétől. Hogy három ilyen erős faktor egy ilyen sodródó, gyenge filmben találkozott, miközben a zsánerben annyiféle megközelítés lehetséges – és Kormákurnak sikerült már korábban –, az egyszeri, kivételes szerencsétlenség alighanem.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. A Tárca rovatot vezeti. havasmezoi@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..