Dario Argento olasz rendező 1977-es kultfilmjének remake-jét Luca Guadagnino készíti el, melynek premierje a Velencei Filmfesztiválon lesz. Ennek apropóján olvashatjátok az eredeti Sóhajok (Suspiria) kritikáját.
A filmes műfajok a kezdetektől fogva alakulnak, fejlődnek és változnak. Egyes zsánerek eltűnnek, mások megerősödnek, megint mások többé-kevésbé állandóak. Utóbbiak közé tartoznak az érzelmekre ható filmek, úgy mint a vígjáték, a melodráma/romkom vagy a horror. A horrorfilmek története – csakúgy, mint a többi műfajé – korszakokra bontható, így a hetvenes évek a zsáner számára a misztikus, okkult horror egyik aranykorát jelentette az 1968-as Rosemary gyermeke óriási sikerét követően. Ebben az időben tehát számos fantasztikummal átszőtt horrorfilm készült, így például az Ördögűző, az Ómen, a Carrie vagy a Sóhajok.
A Sóhajok rendezője, Dario Argento a specifikusan olasz műfajtól, a giallótól tért át a horrorra – bár a két zsáner nem áll túl távol egymástól. A giallo ugyanis egy önálló műfajként rögzült műfajkeveredés, amennyiben a krimit, a pszichothrillert, az exploitationt és a horrort vegyíti össze. Utóbbiból azonban nem a fantasztikumot, hanem az arctalan rém archetípusát (amit gyakran egy fekete kesztyűs kézzel jelképez, mint a Kristálytollú madárban), a paranoiát keltő hangulatot és a slashert, azaz a késszúrással való gyilkolást veszi át. A Sóhajokban viszont Argento mindezeket kiegészíti egy óriási adag misztikummal és szerzőiséggel.
Utóbbi főként a szín- és zenehasználatban csúcsosodik ki. Sárgák, zöldek és kékek jellemzőek, a film domináns színe azonban kétségkívül a piros: vér, emberi szervek, épületek külső és belső falai, de maga a világítás is gyakran a vörös árnyalataiban pompázik. A vér színe agressziót, erőszakot jelképez, így nem csoda, hogy Argento ilyen markánsan alkalmazza, főleg a rejtélyes, fenyegető jelenetek esetében. A Sóhajok tele van ilyennel, ugyanis a balettintézetben játszódó történet főszereplője, a táncos Suzy (Jessica Harper) – több brutális gyilkosság után – gyanakodni kezd, hogy iskolájában természetfeletti erők uralkodnak. Az okkultizmust erősíti a Goblin együttes zajokat-zörejeket és démoni hörgéseket idéző filmzenéje is,
aminél nyugtalanítóbbat egy sötét moziteremben el sem tudunk képzelni.
Bár a hetvenes évek közönségét viszonylag megedzették a vietnámi háborús tudósítások, az addigi egyik legerőszakosabb film, a Bonnie és Clyde és a számos horrorfilm, Argento mégsem könnyítette meg a dolgukat: hosszan elhúzott haláltusákkal, egy dobogó szívbe szúródó késről készült szuperközeli plánnal és húst marcangoló kutyával tette őket próbára. Ennél a pontnál érdemes megemlíteni az exploitation fogalmát, amely a műfaj és a nézők kizsákmányolását jelenti – jelen esetben az erőszak szenzációcentrikus ábrázolásával. Argento ezt már giallóiban is előszeretettel alkalmazta, a Sóhajok esetében viszont kihasználja a horror jelentette szabadságot a véres jelenetek képi megjelenítésében. Megjegyzendő azonban, hogy míg anno a gyilkosságok bemutatásai félelmet keltőek lehettek, addig mai szemmel nézve a nyilvánvaló művér, illetve a halálesetek trükkjeinek kezdetlegességei már-már a trash határát súrolják.
A film erőszakos részei talán csak manapság tűnnek elavultnak, a színészi munka azonban már 1977-ben is túldramatizált, túljátszott.
A tény pedig, hogy Argento eredetileg nyolcéves lányokkal képzelte el a Sóhajokat, a hatásvadász játékot nem, csak a szereplők naivitását magyarázza meg.
A Sóhajok azonban nemcsak az erőszakban és a misztikumban veszi át a horror műfajának jellegzetességeit, hiszen gyomorforgató epizódokban is bővelkedik. Ilyenek például a diákszálló emeletét ellepő férgek vagy a rejtélyekért felelős boszorkány rothadó teste.
Argento tehát szemmel láthatóan a sokkoló, megbotránkoztató és félelmetes képsorokra helyezte a hangsúlyt, így a balettiskolában játszódó filmben nem sok táncjelenet található. Az előzetes alapján azonban Luca Guadagnino remake-je úgy tűnik, több figyelmet fordít majd a klasszikus balettben rejlő lehetőségekre. Ezenkívül a legrejtélyesebb karakternek – az eredetiben a film elején meggyilkolt Patricia (Evan Axen) jön rá leghamarabb az iskola titkaira – is több képernyőidőt szentel majd, ahogyan a német pszichológia-professzornak és magát az intézetet körülvevő misztériumnak is. A 2018-as Sóhajok játékideje ugyanis egy órával hosszabb lesz, mint a ’77-es verzióé – a Velencei Filmfesztiválon, itthon pedig november 8-án kiderül, milyen más megközelítésben tálalja Guadagnino honfitársa kultfilmjét.
