Kritika

Filmről filmre vékonyabb – Song to Song

A Song to Song újabb filozófiai esszé Malicktól, amely már annyira öntörvényű és absztrakt, hogy filmként lassan kevésbé lesz értelme, mint episztemológiai értekezésként.

A Song to songgal nagy valószínűséggel véget ér Terrence Malick filozofikus gondolatfolyam-tetralógiája. Hozzátehetjük: szerencsére, mert Az élet fájával kezdődött sorozat már a nyitófilmmel a csúcsra ért. Az utána következő három mű, beleértve a Song to Songot is, az eredeti univerzális koncepció lokális újrahasznosításai.

Szerencsére véget ér, mert az ember mindig ugyanazt várja és ugyanazt kapja, a filmek az örökké kiszámítható kiszámíthatatlanság bűvöletébe vontak be, amely valami nagy igazsággal, Az Élet láthatóvá tételével kecsegtet. De valójában nincs is annál eltávolítóbb és életidegenebb, mint amikor mindenféle összegző értelem és átfogó jelentés nélkül a történések láncolatának egymás utánjába vagyunk vetve, hogy csak sodródjunk a véletlenszerű végtelenben.

És nagy valószínűséggel véget ér, mert bár a hírek szerint a rendező következő projektje újra egy háborús film lesz, az életműből ítélve ennek is lehet majd köze az elemelt gondolatisághoz és az emlékezet működésére hasonlító szeriális szerkesztéshez, ahogy annak idején Az őrület határánnak is volt. Persze akkor még sokkal visszafogottabb, a műfaji szabályoknak jobban engedelmeskedő formában. Ha új korszakot várunk Malicktól, lehet, hogy korán tesszük.

A három részre osztható Malick-filmográfiát mindvégig a transzcendens (alkotói stílus) keresése jellemezte, annak ellenére is, hogy a korai alternatív road movie-k (Sivár vidék, Mennyei napok) inkább a hétköznapok normalitásával, a nyomorral szálltak szembe a műfaji dekonstrukción keresztül. A húsz évre rá született Az őrület határánban már nyíltan két világ, az életé és pusztításé csap össze, hogy aztán Az új világ, majd Az élet fája is a lét spirituális kiteljesedését hirdesse a maradék műfaji elemek elpárologtatásával párhuzamosan. Az azóta szinte futószalagon, évről évre érkező filmek mind egy légies, időtlen dimenzióban játszódnak, ahol a történet nélküli elbeszélés szabadsága az elvont gondolatiság narrációjának merengő és a képek asszociatív logikájú szabadságával jár együtt.

Az élet fájával ellentétben az utóbbi három film látótere sokkal kisebb, azt is mondhatnánk, csak helyi érdekeltségű, látszólag nem az emberi lét univerzális jellegével foglalkoznak, miközben szándékuk szerint mégis ennek bemutatására törekednek. A To the Wonder évődő és egymástól egyre távolabb kerülő szerelmespárjának tragédiája visszhangzik a Knight of Cups életunt sztárjának élvhajhászó útkeresésében és a Song to Song nehézségeket átívelő szerelmi vonzódásában; a láthatatlan, spirituális dimenzió pedig mindenhol a kulcs. Olyan, mintha Az élet fája történetszálait látnánk külön filmekre bontva és tágabb kontextusukból kiemelve. Ez az önellentmondás téríti le aztán a filmeket, a Song to Songot is beleértve, a bejáratott pályáról, az eredmény pedig

az egyre üresebb és súlytalanabb nagyotmondás, az egyre kevésbé komolyan vehető ezotéria, és a megmosolyogtató bölcsészmerengés.

(Ennek az önparódiának talán egyedül a dokumentumfilm Az Univerzum története tud valamennyire ellenállni formájának köszönhetően.)

A sorvezetőnek megfelelően a Song to Song is a határtalan szabadság kifejezése, egyfajta zenés filmbe oltott mentális road-movie, ahol a sztárszínészek szegmensről szegmensre adogatják egymásnak a mikrofont és a gondolati vezérfonalat. A kötetlenséget tovább hangsúlyozó pehelysúlyú történet egy befolyásos zenei producerről szól (Michael Fassbender), akinek korrumpáló személyisége feltörekvő zenészre (Ryan Gosling), rajongó asszisztensre (Rooney Mara) és szeretőre (Natalie Portman) egyaránt mérgező hatással van, miközben a háttérben egy törékeny szerelem története (Gosling és Mara) is kirajzolódik. A szkeccsformát a különböző stílusú és hangulatú zenék használata tovább fokozza, olyan érzés az egész film, mintha egy vegyes zenei fesztivál különböző színpadjai előtt haladnánk el gyors egymásutánban, vagy mintha az egész fesztiválszezont egyhuzamban buliznánk végig – nem igazán tudnánk felidézni, hol, mit hallottunk.

Bár látszólag Fassbender karaktere körül örvénylenek az események, ő ugyanannyira jelentéktelen, mint Gosling, Mara vagy Portman, akik mellett hosszabb-rövidebb ideig híres zenészek és előadók is feltűnnek. De mit számítanak a nevek és a személyek, ha minden másodperc egy évezred is lehetne, és mit számít a dráma, ha minden küzdelemnek magasabb célja van: a lét szentségének kiteljesedése. Mivel nincs jelentésadó elme, amely súlyozná a történéseket, minden egyszintű és egyenrangú, a tárgyi világ, a gondolatok és az emberek közé is egyenlőségjel kerül. Az élet sodrása – legalábbis ahogy Malick szerint megéljük – egymásból folytonosan kinövő, ismétlődő, fraktálszerű képződmény, melyet mint egyik képből a másikba levitáló objektív figyelünk meg, az értelmezésnek pedig szinte semmi szerepe nincs.

A lebegő intellektuális jelenlétté vált narráció itt már tényleg a csontig szikkadt sablon-tőmondatokkal dolgozik. Egyszerre komikus és giccses, ahogy ezek a túlságosan nyilvánvaló, túlságosan leegyszerűsített és túlságosan szépelgő sorok elhangzanak az álmosítóan hullámzó képek felett, mintegy ítéletet mondva azokra is. Ennek egyik oka valószínűleg tényleg az idősíkok bemerevedése, hiszen a karakterek változatlansága és a viszonylag rövid időintervallum nem teljesen kompatibilis az univerzális és nagyszabású, tanulságösszesítő hangvétellel.

Nagy baja ez ennek a humanista filmnek, hiszen az emberi létspektrumot kétségkívül odaadóan megfigyelő attitűd ellenére a Song to Song sem tudja megérinteni a lelket, és nem képes az érzelmek sokszínűségének felvillantására. Ebben a To the Wonder és a Knight of Cups után ez a film is elbukik; az egyenrangúságból valami annak ellenére kiszorul, hogy közben elvileg mindent felkaroltunk. Talán pont az egyedül a szellemnek szolgáló tudat, mely megfeledkezik az átélésről, tehet arról, hogy

a gondolatok, emlékek és fantáziák mellett nincs helye az érzelmeknek.

Mivel nincs számomra jelentősége, így nem is élem át. Ha pedig nem élem át, az egész egysíkú és üres marad, héj, mindenféle tartalom nélkül. Hidegen hagy a soron következő kapcsolat, hidegen hagy az árulása; hidegen a pusztulás és hidegen a továbblépés. Valahol a lét folytonosságának kutatása közben olyan súlytalan ürességbe kerülünk, ami lehet, hogy a tökéletes meditatív élmény hibátlan megvalósítása mozgóképen, de ha ez lenne a végső alkotói szándék, ami után nem lehet mit mondani, a Song to songgal az emberiség azonnal felhagyhatna a filmkészítéssel. Malick legalább is mindenképpen.

De még ő sem fog.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com