Kritika

Mondhatod, nem zavarsz – Bocs, hogy zavarom

A Bocs, hogy zavarom (Sorry to Bother You) olyan, mintha a Monty Python készítette volna el A Wall Street farkasát. Csak közben nagyon betéptek, ezért elvesztették a fókuszt a forgatás közben.

Boots Riley neve valószínűleg Európa döntő részében ismeretlenül cseng, ami az elsőfilmes rendezők esetében azért nem meglepő. Csakhogy Riley nem egy átlagos elsőfilmes rendező. A 46 éves afroamerikai férfi mögött rendkívül gazdag életút áll. Már 14 évesen politizálni kezdett, első zenekara, a kilencvenes évek nagy raphullámában ébredő The Coup maga is a kemény politikai véleménynyilvánításoktól volt hangos. Az egész évtizedben rendkívül aktívan zenélt, több formációban is megfordult, rappelt többek között Tupac Shakurral is. A zenei karrierje egészen a 2010-es évek elejéig pörgött, utolsó albuma az induló zenekarával készült, és a Sorry to Bother You címet viselte.

Nem szokványos életút után csöppent tehát a filmvilágba Boots Riley, mégis az elsőfilmesek egyik tipikus hibájával debütált. Nevezetesen a túlzsúfolással. A Bocs, hogy zavarom például papíron arról szól, hogy egy lecsúszott, fiatal, afroamerikai férfi (Lakeith Stanfield) telemarketingesként helyezkedik el, az új munkájában azonban eleinte csak küszködik. Mígnem aztán egy kollégája (Danny Glover) el nem árulja neki a nagy trükköt: ha a fehér bőrű hangját használja, akkor minden ajtó megnyílik előtte.

Ez a történetszegmens önmagában egy egész filmre elég lenne, Riley azonban ledarálja 20 perc alatt. A főhős, Cassius Green az új hangjával sikert sikerre halmoz, eközben kollégái – köztük a legjobb barátja, Sal (Jermaine Fowler) és barátnője, Detroit (Tessa Thomspon) – szakszervezetet alapítanak. Casht előléptetik, így választania kell: megy tovább a céggel vagy kitart élete legfontosabb társai mellett. És bár úgy tűnik, lelövöm a poént, de még mindig csak a történet felénél járok.

A rendkívül gazdag sztori ellenére a játékidő a sok eseményhez képest szédítően rövid (110 perc).

A Bocs, hogy zavarom eszméletlen tempót diktál, sok mindent lehet rá mondani, de azt, hogy unalmas, semmiképpen.

Ráadásul nemcsak fordulatokban gazdag a film, hanem vizuális kivitelezésben, szimbólumokban és popkulturális utalásokban is. Vegyük a látványt: a főhős a telemarketinges munkája során szó szerint becsöppen a hívott fél életébe a beszélgetés idejére. Gazdagodását pedig úgy ábrázolja a film, hogy a régi, ócska tévéből kinő egy új, menő laposképernyő. A szimbólumok terén elég csak a neveket kiemelni: a főhős neve Cash Green, társadalmilag sokkal érzékenyebb barátnője pedig a Detroit nevet viseli. A popkulturális utalások legékesebb példája pedig Detroit fülbevalói.

Túlzsúfolt film a Bocs, hogy zavarom, de különös módon ettől nem válik nézhetetlenné.

Sőt, a gazdagsága miatt kifejezetten jó nézni a filmet. Elképesztő gyorsan eltelik a játékidő, utoljára talán a Scott Pilgrim a világ ellen nézése közben éltem át hasonlót. Önmagában tehát a pörgős történet nem lenne baj. Csakhogy közben semmit nem fejtenek ki részletesen, ezért lényegében az egész film felszínes marad. Ami különösen annak tekintetében fájó, hogy Riley gondolkodása érezhetően izgalmas és többrétű. A rendező megannyi érdekes témát említ meg, mint a hangon alapuló rasszizmus, a szakszervezetek 21. századi nemléte, a kortárs művészetek kritikája vagy a modern rabszolgaság, igazából egyiket sem világítja meg új perspektívából. Megmaradnak címszavaknak csupán.

Maga a főszál is valahogy értelmét veszti. A Bocs, hogy zavarom a fekete-fehér társadalmi ellentét újszerű megvilágításából indul ki, aztán átformálja azt amerikai álom-kritikává, amikor a főhős a pénz mellett dönt. Az egészet pedig az abszurd művészet elemeivel tálalja, elsősorban Charlie Kaufman filmjeinek stílusában (mint például A John Malkovich-menet vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogása). És mindez remekül hangzik így leírva, és a Bocs, hogy zavarom láthatóan erőlködik (a filmnek saját ajándékboltja is van) is, egyelőre nehéz elképzelni róla, hogy eléri a kultfilmes státuszt.  Hiába hasonló a mondandója, nem lesz belőle egy Monty Python-féle Brian élete vagy Az élet értelme. Se nem elég koherens, se nem elég eredeti ahhoz.

Mindezen felül van egy furcsa vonása a filmnek: rengeteg parodisztikus elem látható benne (például a lift számkombinációja).

Őszintén szólva nem is tudom megmondani: a Bocs, hogy zavarom voltaképpen egy társadalmi szatíra vagy éppen azok paródiája?

A szórakoztatás szempontjából nyilván lényegtelen ez a kérdés, a film hosszú távú hatása szempontjából azonban megkerülhetetlen. A társadalmi szatírák manapság virágkorukat élik, és különösen az afroamerikai rendezők körében közkedvelt zsáner. A poszt-obamai afro filmgyártás kiemelt darabja volt a fekete-fehér ellentétet a felszínen horrorba ágyazó Tűnj el!; de erre az útra lépett (pontosabban kanyarodott vissza) Spike Lee is, aki új filmjében, a Csuklyásokban szintén a telefonhangokkal játszott, csak ellenkező irányból. Mindkét film, még ha túl direkten is, de képesek határozott kijelentést tenni a témában.

A Bocs, hogy zavarom összességében tehát olyan film, mint egy spangli utáni beszélgetés. Közben azt érzi az ember, hogy ez volt a világ legjobb élménye, utólag belegondolva azonban az egésznek se füle, se farka. Ilyen értelemben pedig gazdagsága ellenére is hiányérzetet hagy maga után.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com