Moziban

A művészi szellem – Sötét folyosók

Baljós, tipikus szellemes horrorfilmnek tűnhet a címe alapján a Sötét folyosók, ám egy merőben elkülöníthető történettel jelentkezik – amit széles gesztusokkal húz le később a vécén.

A horror műfaja számomra azért unalmas, mert folyton ugyanazokra a formulákra épít. Persze minden zsánernek megvannak a maga sajátosságai: míg egy western nem maradhat kies vidékek nélkül, addig a horrorban a feszült jelenetek az elkerülhetetlenek. Legalább is a feszültnek szánt jelenetek. A mai horrorfilmgyártáson már messze szaglik a futószalag, és ez a személytelenség megöli az alkotások nagy részének élvezeti értékét. A félelem egy intim dolog, és ha nem érezzük közel magunkhoz a történetet, nehezebb realizálni a tartós rettegést a közönségnél. Ha pedig borzongatni akarnak, akkor legtöbbször mivel próbálkoznak? Hosszú, lassú, ódon házakban zajló sétákat nézhetünk, ahol minden sarkon nagyot szól valami: először csak recsegések, majd előbukkan egy macska, végül valami tényleges rém indul meg üvöltve hősünk felé. Az élenjáró ebben a stílusban a Démonok között és az Insidious manapság.

A Sötét folyosók a tökéletesen semmitmondó horrorcím, mely felhívja magára a műfaj kedvelőinek figyelmét, de nem különíti el magát a zsáner legtipikusabb alkotásaitól. Már előre elképzeltem, ahogy a főszereplő lány a nagy szemeivel majd egy petróleumlámpát szorongatva forgolódik és ijed meg minden nesztől a nyomasztóan homályos gótikus szettingben. Pedig

egy 1974-es regény adaptációját nézzük, mely először lányregénynek mutatja magát, majd teljes vállszélességgel válik horrorrá.

Öt problémás kamaszlány kerül a Blackwood Intézetbe, ami a gyufákat rendszeren kihúzó antiszociális fruskák igazi gyűjtőhelye. Az intézmény célja az iránymutatás, így a lányok tehetséggondozó órákon vesznek részt, hogy rájöhessenek saját rejtett képességeikre. Míg egyikük tökéletes festményeket készít, a másik klasszikusokat megszégyenítő verseket ír. Valaki matekzsenivé válik, míg más ijesztő pontossággal ad elő zongoraszólókat alig pár hét után. A kezdetben unalmasnak tűnő bentlakásos iskolában azonban egyre vadabb dolgok történnek, és hamarosan fény derül pár sötét titokra – ahogy az lenni szokott.

Kiábrándító a tény, hogy már az kiemelendő elem egy horrorfilmnél, ha volt a rendezőnek egy története, amit el akart mesélni. Mert mindenható – de a főszereplőket kinyírni mégis képtelen – démonok elől sokan futnak céltalanul, de az Élve eltemetve rendezőjének, Rodrigo Cortésnak volt egy témája, amivel foglalkozni akart: mégpedig a tehetség mibenlétével.

Hiszen vannak a tanult mesterek és az eredendő zsenik: előbbi kitartó munkával jutott el a csúcsra, míg a másiknak a vérében van, így képtelenség lekörözni őt.

Eme tanulatlan, szinte ösztönszerű tehetséget helyezi a középpontba és egy paranormális történetben vizsgálja az ember szerepét a művészettel szemben.

Bár sok művész feladná életét, hogy alkotása örökké fennmaradhasson – ez nem elvárható mindenkitől, főleg ha az ihlet nem a saját elméjében fogant meg. Mit ér tehát egy egyszerű fiatal élete, mikor egy zseni veszett el benne? Köteles beteljesíteni a neki szánt sorsot, vagy saját utat választhat, legyen az bármilyen semmirekellő?

Az alábbi témával már többek közt a Good Will Hunting is foglalkozott – ott inkább kitérő választ adtak a kérdésre, míg Cortés alkotása egyértelmű döntést hoz. Ez azonban nem a rendező, hanem az eredeti író, Lois Duncan érdeme. A direktor ugyanis ott igyekezett tucathorrorba taszítani filmjét, ahol érte.

Kétség nem fér hozzá, hogy adottak voltak a – ha nem is szimpatikus, de – átérezhető karakterek. Lehettek volna ügyesebben, több réteggel megírva, de legalább alapot szolgáltattak az azonosulásra. Céltalanság és vágyakozás a tehetségre: a fiatal generáció számára könnyű horgonyzás, még ha felszínesek is a szereplők, akik képviselik ezeket az érzelmeket. Még a narratíva is izgalmasan bontotta ki a rejtélyt, ám Sötét folyosók teljesen felmondja a szolgálatot a végére.

Nem igazán világos, hogy a rendezést vagy a vágást kellene hibáztatni az eszeveszett kapkodásért, amit a film utolsó fél órája hoz.

Sietni kellett, hogy időben befejezzék a filmet a 90. percben? Mással nem tudnám indokolni azt a gyorsaságot, mellyel a film felfedi fordulatait, befejezi karakterfejlődéseit és lezavarja a finálét. A Sötét folyosók végül azon zsánerelemekbe és típusfordulatokba fut bele, melyeket reméltem, hogy elkerül. Az irracionalitás és a látomások behozatala miatt megszakad a kapcsolat a néző és a film valóságértelmezése között; a karakterek sorra halnak meg; az alkotók az antagonisták motivációit és az intézmény működését pedig csak felszínesen magyarázzák. Érezhetjük a szereplők sablonosságát is, mikor a drámainak szánt pillanatokba beletörik a rendező bicskája. Cserébe nézhetünk sikoltozó és menekülő fiatalokat, mert olyat még nem láttunk eleget.

A rejtőzködő horror végül előlépett, kimerészkedett a sötét folyósokra, de jobban jártunk volna, ha a szobában marad és tovább gyakorol a pianínón.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Ráadás rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek – az igényes blockbusterek mellett. Az írás mellett egy filmes rádióműsorban is próbálgatja szárnyait.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..