Fókuszban Kritika

A forrás, ami már csak mérget és halált ad – Sötét vizeken

Bár a mostani díjszezonban elsikkadt a nagy jelöltek között, a Sötét vizeken (Dark Waters) két szempontból is figyelemre méltó film. Egyrészt az óriásvállalatok környezeti felelőtlenségének tematikája relevánsabb, mint valaha, másrészt Todd Haynes intelligens és egyedi rendezése képes bőven az átlagos tárgyalótermi thrillerek fölé emelni az alkotást.

Ahogyan senki se számított arra, hogy Martin Scorsese ifjúsági kalandfilmet (A leleményes Hugo) vagy Claire Denis egzisztencialista sci-fi-t (Csillagok határán) fog készíteni, szerintem ugyanúgy senki sem tippelt volna arra, hogy egy erősen párbeszédalapú, klasszikus kisember-kontra-nagyhatalom beütésű, jogi dráma helyet kaphat egy Todd Haynes-típusú rendező filmográfiájában. Ugyanis, aki egy kicsit is ismeri Haynes munkásságát, az tudja, hogy az amerikai függetlenfilm egyik legnagyobb alakjáról van szó, aki inkább hosszú évekig gyűjtöget és kivár, mintsem hogy Hollywood szabályai szerint játsszon. Haynes filmjei (Távol a mennyországtól, Carol) erősen karaktercentrikus, visszafogott, csöndes drámák, sokszor még a szavak is alá vannak rendelve bennük az érzékién megkomponált, sokszor szimbolikus képeknek.

Mindennek ellenére a Sötét vizeken egy tipikus, Oscarra kalibrált, „big issue”-filmnek tűnik, ami biztonságos, vagyis kiszámítható módon mesél el egy morális történetet jó és rossz szembenállásáról, az igazság végső győzelméről, hogy aztán az alkotó gond nélkül hazavihesse az aranyszobrot. Hála az Istennek Haynes jóval okosabb és öntörvényűbb rendező, minthogy e formulát alkalmazza.

A Sötét vizeken egy közel 20 éves, de mai napig tartó történetet dolgoz fel,

aminek középpontjában Robert Bilott (Mark Ruffalo) ügyvéd áll, aki 1998-ban Wilbur Tennant farmer (Bill Camp) kérésére nyomozni kezdett a Dél-Virginiában tömegesen pusztuló tehenek haláloka után. Tennant meggyőződése szerint az állatok pusztulásáért a környékbeli vegyi gyárak és az azokat irányító cégóriás, a DuPont a felelősek, amik évtizedek óta a környékre dobják ki a hulladékot. Billot eleinte elég szkeptikusan áll neki az ügynek, viszont amint elkezdi felgöngyölíteni a szálakat, olyan hátborzongató eltussolásokra és titkokra lel, amik egész világnézetét megrengetik. A cég szennyezései ugyanis nemcsak a környékbeli állatvilágra, de akár minden amerikai emberre is visszahathattak, évtizedekre visszamenőleg. A szörnyű igazság felfedéséért és jogi elismertetéséért Robert sziszifuszi küzdelmet indít, amire viszont mindene rámehet: karriere, családja, de akár az élete is.

Ha a néző látott akár egyetlen tárgyalótermi drámát vagy olvasott egy John Grisham regényt, akkor a történet menete nem fog nagy meglepetéseket okozni számára, az ügy sokkoló részletei viszont annál inkább. A Sötét vizeken esetében nem lehet azt a mentális páncélt felhúzni, miszerint csak az írói fantáziát látjuk, Matthew Michael Carnahan és Mario Correa forgatókönyvírók nagyon részletesen, ugyanakkor teljesen érthető módon képesek tálalni azt a rengeteg információt, amit Billot nyomozása felfedett. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a DuPont minden morális és jogi szabályt megszegve kísérleti nyulakként bánt dolgozóival és a termékeiket megvásárló emberek tömegeivel, a rákkeltő anyagaik elszabadulása pedig óriási következményekkel járt.

Családok, egész városok ittak évtizedekig azokból a vizekből, amiket nagyon is tudatosan mérgeztek.

A felelősség persze nem az övék, beperelni őket pedig öngyilkosság. A vadkapitalizmus legcsúcsát képviseli a DuPont, ami akkorára nőtt, annyi pénze van, hogy fölötte áll mindennek. A polgároknak, a törvénynek és az államnak. Túl nagy, hogy elbukjon, túlságosan szükség van rá, termékeik túlságosan részei mindennapjainknak. A DuPont nem egy rendszerbe kódolt hiba, hanem maga a rendszer. Nem tetszik, hogy mérget öntünk a vizetekbe, és a termőföldbe? Márpedig megtesszük. Be akartok perelni minket? Van elég pénzünk, jogászunk, szakértőnk és időnk, hogy a végtelenségig elhúzzuk a procedúrát és ti nem tehettek ellene semmit.

Haynes pontosan úgy emeli a Sötét vizekent az átlagos jogi thrillerek fölé, ahogy anno Michael Mann tette A bennfentessel. Megvannak az ismerős műfaji keretek, a belső tartalomban azonban jelentkeznek az egyedi rendezői stílusjegyek. Todd Haynes az ügyvéd egyszemélyes szélmalomharcában azt mutatja meg, hogy a per részletei miként őrlik fel a férfi lelkivilágát, családi életét és még az egészségét is. Hiszen, hogy is tudna nyugodtan dolgozni, miközben csak az jár a fejében, hogy

a gyerekei talán ugyanazt a mérgező vizet isszák, mint amitől asszonyok százai vetéltek el.

A személyes dráma mögött Haynes egy igencsak sötét, pesszimista képet fest Amerikáról, ami kívülről robosztus és erős, de belül üres és korhadt, mint a régi fák, amiket bármikor összeroppanthat egy vihar.

Ezt szimbolizáljak a kihalt tájak, a lepusztult kisvárosi utcák, a nyomasztóan mindenki és minden fölé tornyosuló gyárépületek látképe. Haynes kedvenc operatőre, a legendás Edward Lachman ezt még meg is támogatja az erősen szaturált színvilággal, amiben minden betegesen fakó, a zöldek és barnák uralkodnak, olyan mintha a szemünk előtt bomlana szét a világ.  A fojtogató zárt kameraszögek, szűrt fények, belső terek nemcsak a film nyomasztó hangulatát teremtik meg, de Billot egyre növekvő paranoiájának és mentális szétesésének is megjelenítői.

Egy ilyen stílusú filmben rengeteg múlik a színészi alakítások hitelességén, szerencsére Haynes mindenkiből kihozza a maximumot. Mark Ruffalo gyakorlatilag ugyanazt a visszafogott, de erős akaratú, az igazság után két kézzel kaparó főhőst hozza, mint a Spotlightban, csak ezúttal a rendezés nagyobb hangsúlyt fektet karaktere kibontására és hogy az ügy milyen lelki megterhelést rak a vállaira. A feleséget játszó Anne Hathaway-től is ritkán látni ennyire erős alakítást. A mellékszerepeket pedig gyakorlatilag kisujjból kirázzák az olyan veteránok, mint Tim Robbins, Bill Pullman vagy Victor Garber, de toronymagasan a legemlékezetesebb közülük a vaskos akcentusú farmert alakító Bill Camp. Játéka egy percre se válik paródiaszerűvé, egy élet által megtépázott, az igazságtalanságba sorsszerűen beletörődőtt ember megrázó portréját kínálja.

A Sötét vizeken egy jól megírt és kiválóan megrendezett, gondolatébresztő film, ami bár nem mentes a jogi drámákra jellemző esetleges hibáktól (lassan beinduló sztori, száraz téma, döcögős tempó), de ezt kiválóan ellensúlyozza azzal, hogy egy égető fontosságú problémára irányítja rá a figyelmünket, bármiféle lenéző szájbarágás és didaktikusság nélkül. Mert Robert Bilott harca a vegyipari cégek anyaghasználatának törvényes szabályozásában bizony még ma is folytatódik. A film utolsó képei nem nyugtatják meg a nézőt, sokkal inkább felrázzák és elborzasztják. A lezárásban ugyanis kézzel foghatóvá válik a végzetes mérték, amivel a bolygót, egyúttal saját fajunkat is szennyezzük.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..