Emlékszel még a ’90-es évek egyik leghangulatosabb, legszórakoztatóbb sci-fi-akcióvígjátékára, a Men in Blackre? Nézd meg, nevesd ki magad rajta, majd öleld szorosan magadhoz! Ha pedig sírhatnékod van, nézd meg a lezüllött, újgazdag csökevényét, a Sötét zsaruk a Föld körült.
1990-ben az Aircel Comics kiadta Lowell Cunningham képregényét egy fekete ruhás szervezetről. A bolygót védő Men in Black fel is keltette a filmesek érdeklődését, a Will Smith és Tommy Lee Jones főszereplésével készült adaptáció pedig azonnal kritikai és közönségsikert hozott, rá is húztak egy komplett franchise-ot. Előbb videójáték, majd animációs sorozat, később két (kevésbé egybehangzó fogadtatásban részesült) folytatás készült hozzá. Most pedig elérte Hollywood ötlettelen, pénzhajhász reboot-mániája, a Sötét zsaruk a Föld körül képében.
Molly (Tessa Thompson) gyermekként nézte végig, ahogy szüleit a fekete öltönyösök neutralizálják, mivel otthonukba betört egy földönkívüli lény. 20 évvel később ráakadt a legtitkosabb szervezetre és felvételt is nyert hozzájuk. M ügynökként Londonba vezénylik, ahol H-val (Chris Hemsworth) a sötét zsaruk eddigi legnehezebb akcióját kell végrehajtaniuk: meg kell szerezniük a világ legpusztítóbb fegyverét. Az akciót Nagy T (Liam Neeson) vezényli, amely során kiderül, hogy a veszély közelebb van, mint azt gondolták.
A Straight Outta Comptont is jegyző F. Gary Gray mozija szórakoztató. Azoknak, akik egy hamisítatlan, tucat akciófilmre vágynak; a vizualitása a helyén van, és tisztes munkát végeztek a látványtervezők is mind a kütyüket, mind a számtalan fajú idegen lényt, mind pedig a díszletet tekintve. Az A-listás stábra pedig végképp nem lehet okunk panaszkodni. Hemsworth és Thompson ismét bizonyították, hogy kettejük között jól szuperál a kémia, az akciósztárrá vénülő Neesont most sem kell félteni egy kiadós csihi-puhiban. Csatlakozott még a nemrégiben a Mission: Impossible – Utóhatásban látott Rebecca Ferguson is, a visszatérő Emma Thompson pedig annyi év és két Oscar után még mindig kitartóan Emma Thompson.
Már csak azt nem tudom, hogy mi az istent keresnek itt.
Tény: a Sötét zsaruk a Föld körül egy akciófilm, de azért ennek a műfajnak sem árt, ha szorul belé egy leheletnyi dramaturgia. Mint azt az előzetesekből megtudhattuk, a MiB és az univerzum legnagyobb veszélye egy tégla a szervezeten belül. Amennyiben ez egy film csavarja, akkor talán nem kéne minden egyes alkalommal, amint erre terelődik egy beszélgetés, az ő arcát mutatni.
A kínosan egyértelmű fordulat még így is hatásos lenne, ha a ténykedését megsínylő karaktereket meg tudtuk volna szeretni. De itt mindenki arra bazíroz, hogy ez ne történhessen meg. H egy önelégült, inkompetens szájhős, aki kirúgást, nem dicsőítést érdemel, M rátartisága és kotnyelessége pedig inkább idegesítő, semmint szórakoztató. Az Art Marcum–Matt Holloway forgatókönyvíró duó „erénye”, hogy nagy erőfeszítések árán nem is fejlődik az egydimenziós jellemük. A színészek közötti kémia fabatkát sem ér, ha karakterükben nincs semmi, ami miatt tiszteljék, kedveljék vagy csak érdekeljék egymást.
A forgatókönyv banalitása kéz a kézben jár a szövegkönyv dilettantizmusával,
e rémes páros pedig érthetetlen logikátlanságba torkollik. H egy teljesen karakteridegen, hősszerelmes pillanatában elárulja M-nek, hogy a fegyvernepper Rizával (Ferguson) folytatott viszonyát a szerelem fűtötte. Később a dáma halálosan megfenyegeti a férfit, aki közben elárulja exének, hogy a l’amour csak egy beépített akció része volt. Mindez persze a soron következő akciójelenetnek és egy ad-hoc jellegű fordulatnak ágyaz meg.
„Kapcsold ki az agyad, és élvezd” – szól a fáma a blockbustereket illetően, hiszen nincsenek nagy elvárások támasztva elébük. Egy jól működő franchise esetében viszont van. A stílus és a hangulat. A Föld körül itt bukik igazán nagyot.
A ’97-es első rész kultikus státuszt vívott ki magának ezek miatt, holott az is hemzseg a spin-offjára is jellemző hibáktól. Viszont kreatív és valóban vicces, amely a Föld körült fényévnyire kerüli el. Kettő működő poénja közül az első egy szép tisztelgés a nagy előd előtt, míg a második (egy cseppet sem várható) Thor-utalás.
Ez egészen addig nem baj, amíg bele nem gondolunk, hogy egyik sem saját vagy egyedi.
Amikor Smith egy nagyon komoly és sötét meghallgatás közepén csempét csikorgatva magához húzza az asztalt, a kulturális és szociális különbség a vicc tárgya, nem pedig egy sikerre vitt univerzumra való kikacsintás, amit csak az ért, aki látta.
Ezen kívül saját, konzekvensen vezetett szabályrendszer szerint zajlott a cselekmény; az öltönyösöket a legkomolyabb szervezetek sem tudják megtalálni, fegyvert csak kiképzés, a neutralizálót pedig kiérdemlés révén lehet elnyerni. Ha pedig alienekkel harcolva felrobbantanak egy kisebb városrészt, az a minimum, hogy hívnak egy takarító csapatot, akik rendbe hozzák és törlik a civilek emlékét.
Mondanom sem kell, M megtalálja, rögtön fegyvert kap, kismilliószor töröl emléket, és senki nem gondoskodik a sokkolódó lakosságról. Amikor H egy feszülő rózsaszín nadrágban, kigombolt flanelingben sármőrt játszik egy idilli olasz szigeten, végképp elveszti érdemét az öltönyre.
A moziból távozva reménytelenül gondoltam vissza a sokat hallott sorokra: „Here come the Men in Black. They won’t let you remember.” Hát most nem jöttek, de remélem nem emlékszem soká a Sötét zsaruk a Föld körülre. Ez nem a MiB spin-offja, hanem a paródiája. Azt viszont még Majka is jobban csinálta a Tündibündiben.
