A thaiföldi fine-dining film, a Sóvárgás, ugyan az aktuális főzős filmek trendjén lovagol, de a sajátos thai fűszerezésnek köszönhetően több mindent is adhat nézőinek.
A thai rendező, Sitisiri Mongkolsiri Sóvárgás című filmje leginkább három filmcímmel mutatható be. A műfaja miatt leginkább a Whiplasht idézi meg, ugyanis itt is adott egy pszichopata, jelen esetben egy séf, aki beosztottjai és tanítványai felett uralkodik mindenre kiterjedő hatalommal. Egyszerre motiválja és a mélybe taszítja őket.
A pszichológiai thriller műfaji meghatározás talán meglepő egy konyhaművészettel foglalkozó filmmel kapcsolatban, de ha ránézünk a rendező életművére, láthatjuk mennyire egyértelműen előtérbe kerül a horror és a thriller világa ilyen-olyan színezetben. S ezt szépen beúsztatta a konyhába is! Itthon korábban a HBO GO-n láthattunk egy ázsiai horrorantológiát, a Folklórt, amelyben a thai epizódot Sitisiri Mongkolsiri jegyzi.
A második filmcím Mark Mylod A menü című gasztro-horrorja, amely egyrészt szintén belekóstol egy kis társadalomkritikába, másrészt ugyanúgy egy pszicho séf áll a történet középpontjában. Ám amíg A menü megmarad egy egyszerű bosszúfilm narratívájánál,
a thai Sóvárgás sokkal inkább egy révbe érés története, vagyis a sok drámaian falhoz vágott wok ellenére nyugalmas zárással és egy kedves üzenettel is szolgál.
És itt jön a képbe a harmadik filmes párhuzam, a 2017-es thai Bad Genius. Fura mód nem a rendező egy korábbi filmje, hanem a női főszereplő, a megjegyezhetetlen nevű és szenzációs Chutimon Chuengcharoensukying egyik korábbi remeklése. Ám ami a történet ívét jelenti, a két film erős párhuzamban mozog, csak amíg a Bad Genius-ban Chutimon Chuengcharoensukying egy szegény, de a matematikában tehetséges fiatal lányt játszik, addig a Sóvárgásban egy szegény, de a főzésben tehetséges fiatalt. Mindkét filmben hatalmasat dobbant a lány, de belekóstolva a sikerbe és az immoralitásba, végül visszatér a gyökereihez, ahol magára talál. És vitathatatlan, hogy mindkét filmben lenyűgöző. Nem lepne meg, ha az ázsiai elismertséget nemzetközi siker is követné, mindenesetre, ugyan majdnem lehetetlen, mégis érdemes megjegyezni a nevét!
És persze az, hogy ennyire markáns és különböző filmekhez hasonlítható a Sóvárgás, jelzi egyrészt azt is, hogy érdekes a film, meg egyben azt is, hogy nem teljesen tudta eldönteni, hogy merre is tartson. A brutális, feszültséggel teli konyhajeleneteket érzelmes monológok és szociológiai jelleggel bíró társadalmi rétegeket bemutató képsorok váltják. Ráadásul a színvonal is hullámzó, hiszen
amíg a főzős jelenetek vizualitás kifejezetten figyelemre méltóak, a párbeszédek esetlenek.
A történet is két fő vonalon halad: eleinte inkább a karizmatikus Paul séf sötét lelkivilágának bemutatása kerül a fókuszba a sajátos filozófiájával és társadalomkritikájával, aztán egy idő után Aoy magára találása lesz a legfontosabb a filmben. Az ő történetük egyszerre párhuzamos és kontrasztos is, a vágyaik, vagyis a „sóvárgásuk” hajtja őket, ám amíg Paul séf egyre inkább eltorzul, Aoy lassan visszalépked oda, ahonnan jött. Csakhogy ő maga már más: magabiztos, tapasztalt és képes egy stabil értékrend mentén boldogulni.
A Sóvárgás bizonyos értelemben „eat the rich” tematikát követ, de nem olyan sötét tónusú, mint például az Élősködők vagy A szomorúság háromszöge. Bemutatja a társadalmi rétegek közti különbséget, de mindeközben értékeket keres és talál is! Ráadásul rendkívül érdekes az is, hogy az elit konyhában mennyire háttérbe szorul a thai jelleg. A helyi ételek a szegények asztalára kerülnek, s ezek az egyszerűség és a szegénység mellett az otthon melegét is képviselik. Emiatt a Sóvárgás tulajdonképpen tanmese-szerűen beszél az ételeken keresztül értékékről, életelvekről, s bizony ebben a mesében a szegény lány diadalmaskodik.
A Sóvárgás a Netflixen látható.
