A spájz, avagy éléskamra olyan helyiség, ahol legfinomabb csemegéinket őrizzük, amikor pedig kedvünk tartja, elővesszük őket és eszegetünk belőlük. Magyar filmes éléskamránknak időtálló befőttje A tizedes meg a többiek.
A film
A tizedes meg a többiek egy elfeledett magyar vígjáték, amit soha nem ad le a tévé, így senkinek nem lapul a polcán Duna tv-ből felvett vhs-en és senki nem ismeri azt a bizonyos szállóigét a spájzról és az oroszokról. Mindez persze csak vicc: a mozi, mely sematikus partizánfilmnek indult, de a legviccesebb magyar háborús vígjátékká (nincs sok versenyző a mezőnyben) alakult Keleti Márton rendező és Dobozy Imre forgatókönyvíró kezei közt, három díjat nyert a filmszemlén, a hatalmas korabeli közönségsiker pedig azóta sem halványult el. Bizonyítja ezt többek közt egy félamatőr Star Trek-Tizedes mashup, de az én személyes példám is: kiskoromban állandóan ezt a filmet követeltem, ennek köszönhetően pedig máig kívülről tudom az egészet.
Mi is a Tizedes titka? Önmagában a műfaja üdítő lehetett a hatvanas évek közepén, hiszen friss, könnyed hangnemben beszél egy addig gyökeresen más diskurzusban ábrázolt témáról. Egy háborús film, melyben a legnagyobb veszteség egy fehér zsebkendő és egy láda szalámi. Bár a mérleg végül balra billen, sokáig úgy érezhetjük, a hatalomhű magyarok, a németek és az oroszok egyforma veszélyforrást jelentenek a középpontba állított antihősökre, akiknek elegük van a második világháborúból, heroikus pózok helyett próbálják meghúzni magukat a vihar elültéig. Ez persze nem is olyan egyszerű: egyik mókás kalandból a másikba csöppennek, de népmesei hősökként mindig túljárnak a külső-belső ellenség eszén az előszeretettel magyar jellegzetességnek tartott találékonysággal (és néhány ilyen-olyan kézigránáttal) felfegyverkezve. Mindez ’65-ben egész merész üzenet – bár a kötelező „vörös farok” az oroszok mellé állítja a kis csapatot, az azt megelőző másfél óra végig a jég hátán is megélő, ügyeskedő tizedes pártján áll.
Azaz ideológiai traktátus helyett a magyaros virtust élteti a film.
Ez a viszonylagos politikamentesség az, ami miatt a korabeli közönség és az utókor egyaránt élvezetesnek találhatja a Tizedest. De ez még nem magyarázná meg, miért érdemes egynél többször is megnézni. Nem mellékes, hogy minden szerepet (a legapróbbakat is) színészóriások alakítanak: Sinkovitstól elválaszthatatlan Molnár tizedes, Major Tamás tökéletes Albert (avagy Kovács Dezső), Márkus László utánozhatatlan Obersturmführer; mára néha kissé modorosnak hathat az előadásuk, de még így is élvezhető, amint megelevenednek az idézhető, szállóigeként terjedő mondatok. Ezek pedig megállás nélkül követik egymást – én egy csomó beszólást innen kölcsönöztem, még ha ezt a környezetem nem is ismeri fel. Hiszen tulajdonképpen semmi speciális nincs ezekben a mondatokban, egyszerűen csak frappánsak, tele vannak iróniával és tökéletesen, erőlködésmentesen illeszkednek a filmszövetbe („most tájékozódom”, „mint a vadak”, „ezt ők még nem tudják”).
Az újranézési kedvet erősítheti, hogy meglepően fordulatos, kiszámíthatatlanul kanyargó filmről van szó: az epizodikus szerkezet miatt egyrészt mindenki várhatja a kedvenc jelenetét, másrészt sokadjára is tartogathat meglepetéseket. A veterán vígjátékrendező, Keleti Márton jó érzékkel fogja össze a pikareszk szerkezetet, sodró lendületet adva a történetnek. Igaz, nyoma sincs a hatvanas évek újhullámos újításainak, netán történelmi számvetésnek, de talán éppen ugyanennyit ér, ha egy film maradéktalanul szórakoztató és tökéletesen kikapcsol a jelenből, ahol egészen más Grisákkal találkozhat(t)unk.
A lemez
A kiadványon két rövid bónuszanyag kapott helyet. Egy híradó tudósítás a játékfilmszemléről, illetve egy rövid interjú, amelyben Sinkovits Imre 1983-ból visszatekintve emlékezik meg a filmről.
