Kristen Stewart Emma Corrin zseniális alakítása után vette át Diana hercegnő szerepét a Spencerben. Ugyan Dianát megformálni eleve nehéz súly, A korona után különösen nagy elvárásokat kellett megugrania mind Stewartnak, mind Pablo Larraín a hercegnőről szóló filmjének.
A koronával ellentétben a Spencer nem egy történelmi hitelességű tablót kíván festeni a királyi család egyik legnépszerűbb tagjáról, hanem egy látomásokkal és – gyakran túlmagyarázott – szimbólumokkal teli fiktív történetet. Larraín nem foglalkozik az uralkodócsaláddal, így nemhogy a királynő, de még Károly herceg sem kerül fókuszba, mégpedig olyannyira, hogy úgy tűnik, a rendező számára szinte mindegy volt, hogyan kelnek életre a vásznon. Egyedül Dianára és az ő lélekben vívott háborújára koncentrál, aminek végső csatája a háromnapos karácsonyi ünnepség alatt zajlik, körülbelül azután, ahol A korona negyedik évada véget ért. A nő ekkor dönti el, hogy végleg otthagyja a férjét és annak fullasztóan tradicionális családját, hogy végre visszataláljon önmagához.
Ezt takarja a film címe is: a Spencer a házasság előtti énjevel azonosítja Dianát,
amikor még annak ellenére sem volt köze az uralkodócsaládhoz, hogy meglehetősen arisztokrata gyerekkora volt Sandringham (a királyi karácsonyok hagyományos helyszíne) szomszédságában. A gyerekkori otthonának látványa jelenti a menekülése katalizátorát, hogy végül az elszakadás utolsó gesztusának is helyszínéül szolgáljon – Diana letépi magáról a Károlytól kapott gyöngysorát. A gyöngysort, ami annak a tagadhatatlan jele, hogy – a hercegnő híres-hírhedt interjúját idézve – „hárman voltak abban a házasságban”.
A Birmingham bandáját is készítő Steven Knight forgatókönyve az ilyen és ehhez hasonló tényekből és pletykákból építkezik, ám aránytalanul osztja el köztük a hangsúlyokat. Míg Diana nyilatkozataiból úgy tudjuk, a férje még a különválásuk előtt félrelépett Kamillával, a Spencer nem részletezi tovább annak okait, miért volt már a kezdetektől boldogtalan a házasságuk. Diana bevallott bulimiájára és állítólagos paranoiájára viszont meglehetősen nagy figyelmet fordít a történet. Szinte minden az ételek – még a nyitányban is a konyhai előkészületeket ábrázolják –, a testsúly – a királyi család tagjai hagyományosan megmérik magukat az ünnepek előtt és után – és a hercegnő étkezési zavara körül forog. És amikor Diana épp nem hánytatja magát, akkor azon aggódik, hogy mindenki összeesküdött ellene és hamarosan a fejét követelik, akárcsak Boleyn Annának.
A VIII. Henrik feleségével való párhuzam egy okosnak hitt, ám annál gyengébb metafora, ami a Spencer egészét átszövi. De bár ne tenné!
A Boleyn Anna élete és halála: Egy mártír története címet viselő könyv, ami egyszer csak megjelent a hercegnő ágyán, önmagában még működött is volna, ha a szimbólumot nem magyarázzák meg azonnal. Ráadásul ezután még tovább tolják az allegóriát úgy, hogy Boleyn Anna látomásként is megjelenik Diana előtt, a végére pedig Kristen Stewartot is beöltöztetik az egykori királynőnek.
Knight tehát látszólag nem hisz az apró utalásokban – egyetlen fácánszimbólumon kívül –, csakhogy az állatos hasonlatot már megcsinálta A korona ötletesebben és szarvasokkal. Ráadásul a túl direkt kiszólások a párbeszédeket is megmérgezik. „Do you think they’ll kill me?” (vagyis: „Szerinted meg fognak ölni?”) – kérdezi Diana egy szimpla késésre vonatkozóan, de úgy általában is több mint elégszer beszélnek a halálról és a túlélésről (egyszer maga a séf jelenti ki expliciten, hogy a népet megtestesítő alkalmazottak szurkolnak neki). Az ilyen előrevetítéseknek azonban semmi helye egy egyébként kvázi happy end felé tartó történetben, csupán felesleges emlékeztetői egy amúgy is felejthetetlen tragédiának.
Pablo Larraín ugyan Knight idegesítően szájbarágós hasonlatainak és kiszólásainak nem tudja elvenni az élét, ezzel együtt mégis értő kézzel nyúl az alapanyaghoz,
képes felkelteni a nézői kíváncsiságot és végig fenntartani a figyelmet. A chilei rendező ért a történelem híres nőihez, amit már a Jackie-vel is sejtetett, de a Spencerrel bizonyította be. Még úgy is, hogy Diana megformálására sokak megdöbbenésére Kristen Stewartra esett a választása.
Még nagyobb meglepetésre ad okot Stewart teljes átváltozása: a haj- és kosztümrészleg maximálisan kitett magáért, a színésznő pedig érzékelhetően sokat dolgozott a hiteles akcentuson és a szerep által megkívánt bájos és sebezhető, ugyanakkor ideges, de határozott jelenléten. Bár a kritikus, drámai momentumokban még így is elő-előbukkan a Jacob és Edward között őrlődő Bella Swan, a felszabadult, vidám pillanatokban, ahogy az anya-fiú jeleneteknél is Stewart egészen hiteles tudott maradni. Pedig Emma Corrinnal ellentétben nem egy arckép pontosságával idézi meg a hercegnőt.
A festőiség így tehát a díszletekre és Claire Mathon operatőri munkájára maradt: az impozáns helyszínekről készült gyönyörű felvételeknek galériában lenne a helyük, míg a terek grandiózusságát még a Buckingham palotában játszódó A korona is megirigyelné. A falak, díszes csillárok és aranyozott részletek által sugárzott emelkedett hangulatot, illetve Diana tépelődő lelkiállapotát fantasztikusan egészítik ki Jonny Greenwood klasszikus zenével kevert jazz dallamai. Így válik a Spencer egy megkapó életrajzi filmmé egy nő autonómiájáról, szeretetről és az önkeresésről.
Az alkotás azonban korántsem tökéletes: bicskanyitogató hibáit nem tudja feledtetni sem a jó zene, sem Diana lelki harcainak empatikus ábrázolása.
Szükségünk volt hát erre a mesére? Diana legnagyobb rajongói szerint a válasz egészen biztosan igen lesz. Larraín ugyanis boldognak, önfeledtnek láttatja a hercegnőt a film utolsó képkockáin, ami – lássuk be –, ritkán történik meg, ha Dianáról van szó. Ezzel pedig hibátlan elégtételt vesznek a tragikus sorsú szívek királynőjén.
A filmet a 2021-es Velencei Filmfesztiválon láttuk. Hazai premier: november 11.
