Kritika

Wahl/Berg – Spenser az igazság nyomában

Martin Scorsese és Robert De Niro, Alfred Hitchcock és James Stewart, Wes Anderson és Bill Murray. Óriási hatású rendező-színész kollaborációk. Egy ideig úgy tűnt még a Peter Berg és Mark Wahlberg-duó is a nyomdokukba léphet. A Spenser az igazság nyomában (Spenser Confidential) vajon visszavezeti őket erre az útra?

A három példám láttán jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mégis mit keres az utóbbi két úriember egy ilyen kontextusban. Hát, kérem azt, hogy mind a négy párosítás saját műfajuk mestere. A két olasz csődör a gengszterfilm atyaúristeneivé váltak a Nagymenőkkel és a Casinóval, a pszichokirály és az örök színészóriás olyan thrillerekkel borzolták a kedélyeket, mint a Hátsó ablak vagy a Szédülés, a két hibbant humorherold pedig rendszeresen tornáztatja meg a rekeszizmainkat, ahogyan azt tették a Tenenbaum, a háziátokkal és A Grand Budapest Hotellel. És igen, a Berg-Wahlberg-kombó is nagyon ért valamihez, magához a műfajfilmhez. 

A túlélő a kommandós filmek, a Mélytengeri pokol a katasztrófamozik, A hazafiak napja pedig a patriotizmus szellemiségét helyezi egyedi, de legalábbis bensőségesebb megvilágításba.

Olyan történetek, amelyekben a dolgukat, politikai irányultság nélkül végző emberek a hősök, hol hétköznapibb, hol patetikusabb módon. Elnagyolt karakterek bő lére eresztett hazafisággal, akik kritikátlanok az ideológiákkal, mégis kedvelni valók, mert mindig az ügy (bevetés, katasztrófahelyzet, terrorcselekmény utáni nyomozás) számukra az elsődleges.

Berg ráérzett az archetípusra, amely Wahlbergnek jól áll, valamint a témára, amelyről kevés kockázatvállalással lehet igazi áhítattal mesélni, a hamisítatlan amerikaiságról. Aztán jött 2018 és a 22 mérföld, amivel jócskán átestek a ló túloldalára: minden felszínesség, amelyet eddig javukra fordítottak, meddő megalomániába fordultak, az akció, a hősiesség és maga a felfogás is. Akkora pofont jelentett, hogy tán azóta is csöng a fülük. Talán épp emiatt nem tudtak kellőképpen odafigyelni az ötödik koprodukciójukra.

Olcsó húzás lenne rávágni, hogy ez a ballépés az előző munkájukhoz köthető, sőt, hibás állítás volna, hiszen a Spenser vagányan kezd.

Bostonban járunk 5 évvel ezelőtt. Azt látjuk, hogy egy rendőr (Wahlberg) a főnökét veri péppé annak háza előtt, mialatt feszült zenei kísérettel a beismerő vallomását hallgatjuk. Majd utolsó szó jogán: „megérdemelte a rohadék”. Éles váltás, basszusgitár, 5 évvel később búcsúajándékot vált rabtársaival, egy kiadós bunyót. Szabadulása után pedig egyre több és több infó derül ki az éppen aznap meggyilkolt rendőrfőnökről és egy beosztottról, aki (elvileg) öngyilkos lett. A Spenser alapvetése amolyan becsületbeli ügy, amelyet Wahlbergnek és két hű társával, a mogorva, de nagydumás Henry-vel (Alan Arkin) és az erkölcsös hegyomlással, Hawkkal (Winston Duke) kell felgöngyölíteni. 

A Wahl/Berg-i szemléletmód különös, ám dicséretes fordulata, hogy a feddhetetlenség végre bemocskolódik.

A hivatali szervek, főként a rendőrség nem a jófiúkat jelentik, akik kötelességtudóan végzik munkájukat, ha törik, ha szakad, hanem egy korrupt, bűnbe esett rendszerként elevenedik meg, amelyben piszkos pénzhalom cserél gazdát. Nyilván nem új keletű gondolat ez, és valószínűleg Wahlberg is próbált meríteni eddigi egyik legnagyobb szerepét jelentő filmből, A téglából, mindenesetre a két filmes visszatalált a komolyabb hangvételükhöz, ezért pedig jár a kézfogás.

A történet előrehaladtával viszont egymás után érkeznek az elhibázott lépések, hála a szalonspicces állapotba kerülő lemezlovasnak, aki egyre csak tekeri a lejátszási sebességet. Bejön a képbe az ír maffia, egy seveled kapcsolat és a suspense, amelyek mindaddig komolyan vehetők, míg el nem baltázzák egy-egy suta poénnal vagy közhellyel a legerősebb jeleneteket. Például a nagydarab, hírhedt verőember lábvízbe fojtogatva mindent elárul.

A kapcsolatban az a legszebb, hogy egy másik emberrel költött randi közepén megejtett WC-szex után nem érdekel a spermafolt az estélyin, és persze ott van az egész város szennyesét behálózó ügy, amelynek az az összegzése, hogy „ez a g*ci megölt egy macskát”. Az pedig kisebb szálka a szememben, hogy a város- és közhangulat-ábrázolás érdekében megnézhették volna az ősbostoni Ben Affleck Hideg nyomon és a Tolvajok városa című filmjeit. 

De félre a pesszimizmussal és a kötekedéssel: ez

a film szórakoztató, hiszen sokszor bugyuta poénok mellett akadnak szép számmal jól eltalált pillanatok.

Megkövesedett akciófilm toposzok porladnak szét több ízben, így például hiába izmos Marky Mark, négy felbőszült ellenség gyűrűjében információhoz jutni és épségben maradni külön-külön is nehéz, pláne együtt. Ezen kívül a latin-amerikai kartellképet is görbe vonalakkal festik, hiszen spanyol ajkú machetés gyilkos rég tojt be ennyire jogosan és viccesen, Alan Arkin vén bolondjának pedig minden egyes megnyilvánulása aranyat ér.

A Spenser legnagyobb gyengesége tehát épp abban mutatkozik meg, amiben eredetileg a Wahl/Berg jól működött, a műfaji keretek testreszabásában. Zsinórban három filmben kamatoztatták azt, amit a bevezetésben említett legendák sikerrel használták, a rezonanciát az alkotó, a „múzsa” és a műfaj szentháromságában.

Wahlberg levetkezhette a megállíthatatlan gyurmagyuri kosztümjét és sokkal intimebb szerepekben hozhatta a tőle elvárt maszkulin hőst, Berg jussa bűnbocsánat volt a Csatahajó fiaskója után, a feldolgozott műfajok pedig, ha irdatlanul nem is gazdagodtak meg tőlük, de pozitívan hatottak. A Spenser az igazság nyomában ellenben csak szódával megyen el, valahol A hazafiak útjától 11 mérföldnyire. És hogy túlzás volt a részemről ily nagy nevekkel összevetnem őket? De még mennyire!

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com