Kritika

Recseg-ropog, de működik – Sputnik

A nyolcadik utas ezúttal egy szovjet kozmonauta bensőséges társául szegődik: a Sputnik című orosz horror hatalmas siker lett hazájában.

Az orosz Sputnik egy szovjet díszletek közé helyezett creature feature (űr)horror, a filmben mégsem a korszak, a szörnyecske vagy az űrhajózási díszletek a legizgalmasabbak, hanem az a kivételes erkölcsi kompromisszumképtelenséggel megáldott-megvert főszereplő, aki zsánerfilmben ritkán látható kíméletlenséggel vág át minden szürke helyzeten.

A Sputnik a filmforgalmazás szeszélyeinek köszönhetően jókora siker hazájában. Eredetileg az idei Tribecán mutatkozott volna be, de a járvány miatt törölték a fesztivált és persze az orosz moziforgalmazást is; a forgalmazó erre feltette a filmet a három legnagyobb orosz streaming platformra (More.tv, Wink és Ivi) és ott a Sputnik egymillió letöltést produkált, megverve az Oroszországban az elmúlt években bemutatott (akár hazai, akár hollywoodi származású) filmek nézettségi adatait.

Pedig a Sputnik önmagában nem nagy szám. B- vagy C-kategóriás horror, különlegesség nélkül. Rendezője az elsőfilmes Jegor Abramenko (az ő proof-of-concept rövidfilmjéből, a The Passengerből származik az ötlet); producere pedig a nagy befolyású orosz színész-rendező-producer, Fjodor Bondarcsuk, az Oscar-díjas Szergej Bondarcsuk fia; egyben az egyik főszereplő.

A film megmentő erényét a színészi játék adja.

Mind a titokzatos szovjet katonai vezetőt alakító, egyszerre kemény és emberi Bondarcsuk (ritka dolog a fanatizmust ilyen megértően ábrázolni), mind a hazatért, önmagával vívódó kozmonautát játszó Pjotr Fjodorov, és legfőképpen pedig a főszereplő Okszána Akinysina olyan erővel alakít, ami emberséget visz a máskülönben gyengén megírt sablonkarakterbe.

Akinysina már a megrázó Lilja 4-ever (2002) óta remek drámai színésznőnek számít. Ebben a szimpla sci-fi horrorban nincs akkora tere kibontakoztatni fiktív személyiségét, mint ahogyan a gyermekprostitúció (sokkal súlyosabb) bemutatásával tette, de így is ő a Sputnik fényes csillaga: hihetővé varázsolja azt a karaktert, akit máskülönben abszurd módon egyenesnek írtak meg.

Bármely másik zsánerhorror elvérezne azon, hogy a főszereplője nem bír hibázni és nem bír kompromisszumot kötni;

hogy minden körülmények között az egyenes utat járja (és higgyétek el, a szovjet titkos katonai „körülményeknél” nincsen semmi „körülményebb”); nem érdekli sem a pártállami elnyomás, sem a saját érdeke, sem a félelem, sem a fejéhez szögezett pisztoly. Úgy mégis mennyire életszerű egy ilyen figura a késő-szovjet időkben? És Akinysina mégis kihozza belőle a realizmust. Oly zárkózott, öntörvényű, önmagán kívül másokkal sem törődő, de egyértelműen belülről vezérelt főszereplőt teremt belőle, akinek a mozdulatai, (anti-)szociális viselkedése, arcjátéka is mind egymásra erősítenek rá e cél érdekében.

A sztori mérsékelten érdekes, az egyébként egész jó grafikával megoldott szörnyi pedig semmi mást nem tud azon kívül, hogy nyálkás és harap; az egyetlen említésre méltó akciójelent a film végén gyorsan belevész az irgalmas sötétségbe. És látványos, mennyire nem mer belevágni a film az érintőlegesen tematizált korabeli kérdések bírálatába (rabmunka, az emberi élet értéke, a felülről vezérelt rendszer hatékonytalansága, a rendszerszintű propaganda). Feltételezem, de tudni nem tudom, hogy Bondarcsuk mint producer nem véletlenül sikeres; a mostani moszkvai kurzusban nem divat a Szovjetunió kritikája. A sablonmegoldások mellett ezért még az a kevés szellemi tartalom sem válhat a film dicséretére, ami pedig szókimondóbb alkotókkal megadathatott volna neki.

A film izgalmát így csak az adja, hogy a kiváló főszereplők mit hoznak ki a zsánerszabályokkal felvázolt helyzetből.

Amikor Akinysina azt mondja, nyissák fel a lényt elzáró golyóálló üveget, nem azért ver torkodban a szíved, mert izgat a százszor látott cselekményszál, hanem mert Akinysina az, aki remegve, de mindenki más véleményét elutasító merev meggyőződéssel beöltözik a védőruhába és odaáll a nyíló ajtó elé, és nagyon nem mindegy, mi történik vele.

„Eredményeket akarunk”, hangsúlyozza a főkatona (a cselekmény a szovjet űrprogram egy titkos kazahsztáni bázisán zajlik) – szovjetéknél csak az eredmény számít, és ugyanez igaz a filmre is. Annak adottságai éppolyan szerények, mint a jó kis varsói szerződéses bázisé: egyformán porladozik az innen-onnan összetákolt forgatókönyv és a szocialista minőségi sztenderdek szerint kevert beton; pont annyira működik az ijesztgetés vagy épp a konfliktuskezelés, mint amennyire a szikrázó, karban sose tartott tévékészülékek; de eredmények, azok vannak.

Mert ott vannak az élmunkás színészek, akik a méltatlan körülmények között is beleadják minden erejüket. Így válik a Sputnik nézhetővé, sőt izgulhatóvá.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya