Kritika

Recseg-ropog, de működik – Sputnik

A nyolcadik utas ezúttal egy szovjet kozmonauta bensőséges társául szegődik: a Sputnik című orosz horror hatalmas siker lett hazájában.

Az orosz Sputnik egy szovjet díszletek közé helyezett creature feature (űr)horror, a filmben mégsem a korszak, a szörnyecske vagy az űrhajózási díszletek a legizgalmasabbak, hanem az a kivételes erkölcsi kompromisszumképtelenséggel megáldott-megvert főszereplő, aki zsánerfilmben ritkán látható kíméletlenséggel vág át minden szürke helyzeten.

A Sputnik a filmforgalmazás szeszélyeinek köszönhetően jókora siker hazájában. Eredetileg az idei Tribecán mutatkozott volna be, de a járvány miatt törölték a fesztivált és persze az orosz moziforgalmazást is; a forgalmazó erre feltette a filmet a három legnagyobb orosz streaming platformra (More.tv, Wink és Ivi) és ott a Sputnik egymillió letöltést produkált, megverve az Oroszországban az elmúlt években bemutatott (akár hazai, akár hollywoodi származású) filmek nézettségi adatait.

Pedig a Sputnik önmagában nem nagy szám. B- vagy C-kategóriás horror, különlegesség nélkül. Rendezője az elsőfilmes Jegor Abramenko (az ő proof-of-concept rövidfilmjéből, a The Passengerből származik az ötlet); producere pedig a nagy befolyású orosz színész-rendező-producer, Fjodor Bondarcsuk, az Oscar-díjas Szergej Bondarcsuk fia; egyben az egyik főszereplő.

A film megmentő erényét a színészi játék adja.

Mind a titokzatos szovjet katonai vezetőt alakító, egyszerre kemény és emberi Bondarcsuk (ritka dolog a fanatizmust ilyen megértően ábrázolni), mind a hazatért, önmagával vívódó kozmonautát játszó Pjotr Fjodorov, és legfőképpen pedig a főszereplő Okszána Akinysina olyan erővel alakít, ami emberséget visz a máskülönben gyengén megírt sablonkarakterbe.

Akinysina már a megrázó Lilja 4-ever (2002) óta remek drámai színésznőnek számít. Ebben a szimpla sci-fi horrorban nincs akkora tere kibontakoztatni fiktív személyiségét, mint ahogyan a gyermekprostitúció (sokkal súlyosabb) bemutatásával tette, de így is ő a Sputnik fényes csillaga: hihetővé varázsolja azt a karaktert, akit máskülönben abszurd módon egyenesnek írtak meg.

Bármely másik zsánerhorror elvérezne azon, hogy a főszereplője nem bír hibázni és nem bír kompromisszumot kötni;

hogy minden körülmények között az egyenes utat járja (és higgyétek el, a szovjet titkos katonai „körülményeknél” nincsen semmi „körülményebb”); nem érdekli sem a pártállami elnyomás, sem a saját érdeke, sem a félelem, sem a fejéhez szögezett pisztoly. Úgy mégis mennyire életszerű egy ilyen figura a késő-szovjet időkben? És Akinysina mégis kihozza belőle a realizmust. Oly zárkózott, öntörvényű, önmagán kívül másokkal sem törődő, de egyértelműen belülről vezérelt főszereplőt teremt belőle, akinek a mozdulatai, (anti-)szociális viselkedése, arcjátéka is mind egymásra erősítenek rá e cél érdekében.

A sztori mérsékelten érdekes, az egyébként egész jó grafikával megoldott szörnyi pedig semmi mást nem tud azon kívül, hogy nyálkás és harap; az egyetlen említésre méltó akciójelent a film végén gyorsan belevész az irgalmas sötétségbe. És látványos, mennyire nem mer belevágni a film az érintőlegesen tematizált korabeli kérdések bírálatába (rabmunka, az emberi élet értéke, a felülről vezérelt rendszer hatékonytalansága, a rendszerszintű propaganda). Feltételezem, de tudni nem tudom, hogy Bondarcsuk mint producer nem véletlenül sikeres; a mostani moszkvai kurzusban nem divat a Szovjetunió kritikája. A sablonmegoldások mellett ezért még az a kevés szellemi tartalom sem válhat a film dicséretére, ami pedig szókimondóbb alkotókkal megadathatott volna neki.

A film izgalmát így csak az adja, hogy a kiváló főszereplők mit hoznak ki a zsánerszabályokkal felvázolt helyzetből.

Amikor Akinysina azt mondja, nyissák fel a lényt elzáró golyóálló üveget, nem azért ver torkodban a szíved, mert izgat a százszor látott cselekményszál, hanem mert Akinysina az, aki remegve, de mindenki más véleményét elutasító merev meggyőződéssel beöltözik a védőruhába és odaáll a nyíló ajtó elé, és nagyon nem mindegy, mi történik vele.

„Eredményeket akarunk”, hangsúlyozza a főkatona (a cselekmény a szovjet űrprogram egy titkos kazahsztáni bázisán zajlik) – szovjetéknél csak az eredmény számít, és ugyanez igaz a filmre is. Annak adottságai éppolyan szerények, mint a jó kis varsói szerződéses bázisé: egyformán porladozik az innen-onnan összetákolt forgatókönyv és a szocialista minőségi sztenderdek szerint kevert beton; pont annyira működik az ijesztgetés vagy épp a konfliktuskezelés, mint amennyire a szikrázó, karban sose tartott tévékészülékek; de eredmények, azok vannak.

Mert ott vannak az élmunkás színészek, akik a méltatlan körülmények között is beleadják minden erejüket. Így válik a Sputnik nézhetővé, sőt izgulhatóvá.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya